–

Dolgoztam valaha egy kis kapacitású, családias intenzív osztályon. Ez a munkahely abban az időszakban amolyan második otthonomként is szolgált, mert mindent képviselt, amit korábbiak nem: összetartozást, csapatélményt, partnerséget és egymásra figyelést… mindezt egy olyan szélsőséges munkakörben, ahol talán mindennél könnyebb lenne – az emberi tragédiákat látván – kiégni. Én mégis itt találtam meg az eddigi legbékésebb szakmai éveimet.

Ezen a kis osztályon volt egy szokás, amolyan régi népi babona beemelése a gyógyítói mindennapokba: amikor haldoklónk volt, utolsó óráiban már békésen alvó, alig dobbanó szívű betegünk, egyik-másik nővér kinyitotta az ablakokat.

Azt mondták, így ki tud szállni a lélek a kórteremből, lerakva a testet, ami már teher neki.

Sosem tudtam, higgyek-e ebben…

Alkalomról-alkalomra álltunk az ágy körül, figyeltük a monitort és az utolsó, bizonytalan légvételeket, miközben a csukott szemen és a mozdulatlan arcon már semmi fájdalom nem tükröződött, csak egy egyre mélyülő béke simította ki a korábbi küzdelmek ráncait. Ha ilyenkor valaki kinyitotta az ablakokat, szinte éreztük, ahogy a kinti levegő megkeveri a kórterem fertőtlenítőszagú közegét, de továbbra is minden szempár a távozni készülőt figyelte, mígnem egy bizonytalan, végső dobbanás után vízszintes csík jelezte a monitoron a test és a lélek szétválását.

Akár babona volt, akár nem, maga ceremónia mindig meghatott.

Mint ahogy az is megható, és szintén nélkülöz minden racionális magyarázatot, amikor egy napok-hetek óta tartó haláltusa akkor ér véget, amikor a haldokló hozzátartozói végül elfogadják az elkerülhetetlent, és elengedik szerettüket. Orvosként rengeteg ilyet látunk. Megható, és egyben furcsán nyomasztó végigkísérni egy-egy olyan családot, akik egy szakmailag reménytelen és kilátástalan helyzetben – szeretetük és szomorúságuk által elvakítva – csodáért fohászkodnak.

„De doktornő, tudja, ő olyan erős ember volt mindig! Ebből is ki fog jönni, majd meglátja!”

Nehéz ilyenkor mit mondani. Mindig lenyűgöz az emberi lélek. Nagyon kell figyelni, hogy még a legfáradtabb pillanatomban se üljön ki ilyenkor az arcomra az „én ezt jobban tudom”-kifejezés, ne legyek kioktató, és mégsem keltsek hamis reményt a családtagokban, akik úgy kapaszkodnak minden szavamba, mint egy fuldokló az erős folyamban a mellette sodródó fadarabba. Nagy kihívása ez a szakmánknak: megtanulni mély együttérzéssel elmondani bizakodó, szeretetből féltő embereknek, hogy az, akit szeretnek, hamarosan meg fog halni.

Márpedig meg kell mondani

A gyásztól és a fájdalomtól nem tudunk, nem lehet, és nem is szabad senkit megkímélni. A halál ugyanannyira az élet része, mint a születés, és így része a szakmánknak is.

Meg kell tanulni a halált éppen csak annyira közel engedni magunkhoz, hogy beleérezzünk a család helyzetébe, de ne haljunk bele mi is.

Sokszor elmondjuk ilyenkor, hogy a jelen helyzetben az egyetlen, amit tehetünk, hogy biztonságot nyújtunk szerettüknek, gondoskodunk arról, hogy ne nélkülözzön semmit, már ne érezzen fájdalmat, ne szenvedjen többet. Én pedig még hozzá szoktam tenni, hogy neki, a haldoklónak már talán nem is olyan nehéz, akiknek igazán nehéz, azok az itt maradó családtagok. Nekik kell összefogniuk, erősnek maradniuk, egymást segíteniük – önmagukért és haldokló társukért egyaránt.

Sokszor azt látom, ezek a szavak képesek lebontani még a legmélyebb gyász okozta tagadásból emelt hamis falakat is, és az irracionális remények mögül végül kibukkannak a valós érzelmek.

Szomorú sikerélménye ez egy együtt érző és beleérző beszélgetésnek: a valóságot befogadni nem kívánó gyászolókkal elfogadtatni azt, ami következik, megértetni velük azt, hogy a tagadás helyett a búcsú és a felkészülés ideje jön, és látni, ahogy belépnek a gyász új fázisába: az elfogadásba. Elfogadják, hogy nincsenek hatással arra, ami következik, de arra, hogy milyen lesz az elválás, igen… így végül szeretetteljes búcsút tudnak venni családtagjuktól, megértéssel és elengedéssel.

Megváltás

Sokszor éltem már meg, hogy az adott helyzetben megváltásként várt halál pont akkor érkezik, amikor ez a búcsú megtörténik. Mintha szerettei búcsúját és bölcs elfogadását érezvén, a haldokló is elengedné az utolsó szakadozó köteléket, ami a már kilátástalan életéhez köti, és megtörténik, aminek jönnie kell: továbblép.

Sokat gondolkodtam ezen azokban az időkben, amikor abban az érzelmi biztonságot nyújtó, családias közegben dolgoztam.

Figyeltem az élőket és a haldoklókat, és figyeltem az embereket összekötő szeretet felfoghatatlanul erős kötelékét.

Megtanultam, hogy a halál az élet része, megtanultam, hogy a szakmám nem az, hogy görcsösen az élethez láncoljak valakit, hanem az, hogy az élet adta lehetőségekhez képest segítsek neki, és az emberi méltóságát mindig, minden körülmények között előtérbe helyezzem.

Azonban hiszem, hogy az elengedés misztikuma nemcsak a halálra, hanem az életre is igaz. Hiszen oly sokszor megtapasztaljuk életünk során azt a jelenséget, hogy csak akkor tudunk továbblépni, ha valamit elengedtünk. Hogy akkor röppenünk fel, és kezdünk el szárnyalni, amikor elengedjük az ágat.

Hány olyan fázisa van az életnek, ami csak akkor jön el, amikor az előzőt el tudtuk engedni?

Talán amíg görcsösen kapaszkodunk az életbe, észre sem vesszük, hogy bölcs elengedésre nemcsak az utolsó óráinkban van szükség, hanem életünk minden addigi napján is.

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Westend61