–

Juhászok, gulyások, pásztorok: mindig is az életem részei voltak.

Egy tereplovas család sarjaként hozzátartozik a történeteimhez a napi kapcsolat velük. Az alkonyati Kunságban nyáját hazaterelő Pazsitka bácsi hangos „Nem oda, te!” kiáltásai úgy jelezték vidéki gyerekkoromban a vacsora közeledtét, mint kisnyugdíjasnak a déli harangszó, hogy emelje a szájához a leveses kanalat. Húsvétkor pedig a Gerecse felé lovagolva mindig biztos lehettem benne, kint fog állni a láp mellett a juhász, zsebében kölni, várja a plátói menyecskét – engem.

Ha messze vagyunk, csak intünk. Az intést azonnal viszonozzák. A mezőn semmi nem maradhat titokban, mindenki lát mindenkit. Az embernek rááll a szeme a változásra, pláne a mozdulatlan tájban a vágtázó lovasra. Ha közelebb vagyunk, megállunk egy kicsit, elbeszélgetünk. Pazsitka bácsi a szavazások környékén mindig hosszan értekezett Kuncze Gábor érdemeiről, kölnit locsoló Lajos pedig a közelünkben tevékenykedő nagy hatalmú urakat szidja. Hiába, nehezen férünk el érdeksérülés nélkül a megyében. 

Amikor Bélával összetalálkoztam, gyalog voltam, hátamon a fényképezőgépem, némi apátiába süllyedve témát és a lét értelmét kerestem. Az Ipoly felé sétálva a távolból kolompolásra lettem figyelmes. Óvatosan közelítettem a gulya felé, mert régóta ismerem a szabályt: vidéken, ahova nem hívtak, oda ne nagyon menjél. 

Ördög, a félszemű sinka kutya

De se a gulya, se a kutyák, se Béla nem bánta a közeledésemet. Én pedig fejembe vettem, most végre kiderítem, mivel telik el az idő a legelőn állva. Miről gondolkozik az, aki minden napját egyedül tölti? Fizikailag kint ugyan, a fejébe viszont bezárva. Béla megadta rá a választ, ő sem különbözik tőlem sokban: magáról, a világról, a „mindenről” elmélkedik. 

„Az ember ennyi idő alatt minden gondolattal el-eljátszik”

Azon is pontosítanunk kell, hogy a gulyás egyedül lenne.

Bélának sok kutyája van (néha a menhelyre kerülést megelőzendő hoznak hozzá állatvédők egy-egy kedvesebb lelket, fogadja be, ha teheti), mindennap más variációban visz ki közülük magával néhányat. Betanítja őket, illetve az okosabbja betanítja az újakat. Ha nincs dolog, köré gyűlnek, ölébe hajtják a fejüket. Körülveszik a tehenek, borjak, ez tulajdonképpen már elégséges társaságnak számít, mondja.

Van persze főnök is.

Béla a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság alkalmazásában áll, három és fél napos váltásban a másik gulyással, ők felelnek a szürkemarha-génállomány őrzéséért, etetéséért, itatásáért. Gyerekkora óta juhász, kondás, gulyás akart lenni, már egészen fiatalként kijárt mindig valakinek a nyakára – ahogy ő mondja. Néhányat közülük pótapjaként tisztel, rengeteg praktikát tanult meg tőlük, ha szükséges, például le tud vezetni a birkáknál egy ellést. Aztán dolgozott különböző maszek nagyállattartóknál, de nem mindegyikkel jött ki jól. Mostani helyével viszont elégedett, megbecsülik.

Aztán ott van a többi gulyás is. Telefonon tartják a kapcsolatot, vagy szabad idejükben kinéznek egymáshoz a mezőre. Furcsa szó ebben az esetben, hogy szubkultúrának számítanak, de valami ilyesmiről van szó. Megvannak hozzá a megfelelő attribútumaik, szlengjük, divatjuk. Ők tudják csak, hogy ki készíti a legszebb csengőket, pergőket, csatokat. Felismerik egymáson a gyönyörű díszes bőröveket, -táskákat, van, akinek a botja is különleges. Csencselnek kutyával, információval, kinek mire van szüksége. 

Miközben telik az idő, a tapasztalat is gyűlik. Béla nagyon tiszteli a tehenet ámulatba ejtő képességeiért. A „tehen” – ahogy Béla hívja – ugyanis igazán kifinomult GPS-szel bír. Fiatal, még szopós borját biztonságosabbnak tartja a gulyán kívül hagyni éjszakára, meg ne tapossa, támadja valamelyik másik. Szoptatás után ezért, amikor a borjú lefekszik, ott hagyja és úgy vonul vissza éjszakára a karámba a többiekkel. A borjú is ismeri a szabályt, nem mozdul egyedül. Másnap reggel már persze a tehén bőg, türelmetlen, sietne, és ahogy a kapu kitárul, nyílegyenesen irányba veszi a borját. Tél végén, tavasz elején, amikor sok tehén megellik, gyakran akár húsz-harminc ilyen borjú is lehet a mezőn, de egy anya sem téveszt, pontosan tudja, hogy ér a legrövidebb úton a fiához.

Bélának sok története van, amire tudományos igazolás nincs ugyan, de én elhiszem az empíriáit. Szemtanúja az állatok bölcsességének és együttműködésének, pontosan tudja, hogyan vannak láncolatba, szimbiózisba fűzve. Megnyugszik itt. Ha a város felé kell hogy vegye az irányt, már „viszket” – azt mondja. Hiába szeret nagyon beszélni, ebben a heti három és fél napban inkább csak belső monológot folytat. Egzakt véleménye van például a migrációs válságról is:

„Én nem félek ezektől a migránsoktól, biztos, hogy egy se gulyásnak jön.”

Hát kell ennél több bölcselet?

A mezőn mindenkinek jár a pihenés, a gulyás is le szokott menni a folyóba fürdeni, az állatok ott tudják magukat felfrissíteni. Az adott év hőmérséklete és csapadékmennyisége dönti el egyébként, mikor terelik ki és be az állatokat. Tavaly több eső volt tavasszal, így le lehetett kaszálni tavasszal a rétet, az állatokkal pedig több időt kellett kint tölteni, hogy jól lakjanak. Idén elmaradt a kaszálás, hamarabb is jól laknak az állatok.

Béla saját szakmáját, szenvedélyét mindig az enyémhez hasonlítja. Ahogy mondja, nekem is biztos azért van sok objektívem, hogy minél szebb képeket tudjak csinálni, ő is azért tesz különböző hangú és méretű kolompokat a tehenekre, hogy a gulya szépen szóljon. Ha ledől egy kicsit vagy bemegy ebédelni, egy kolomp is elég lenne, hogy tudja, merre vannak az állatok. Csak az ő fülét kényezteti az, hogy a gulya milyen szép szólamban szól.

„Mindent feladtam azért, hogy gulyás lehessek. A gulyás nem nyolctól négyig gulyás. Mindig gulyás. Háromszázhatvanöt napban gulyás. Ötven évig gulyás. Már gyerekkoromban ez akartam lenni. Még akkor is, amikor rájöttem, nem lehet ezzel udvarolni. Akkor letagadtam, mindent mondtam, csak azt nem, ami van. Akinek már traktorja volt, arra máshogy néztek a lányok. Aztán hagytam, gondoljanak, amit akarnak. Ha eleget állsz itt, majd te is gondolsz valamit” – így álltam Béla mellett tavaly és idén is napokig, és vártam, hogy gondoljak valamit. Állt az idő, álltunk mi is. Izzadtam, szomjaztam, vakaróztam, hallgattam. Aztán Béla sóhajtott, és így folytatta: „Tudod, Lilla, én nem vagyok egy nagy pszichológus, de akárhogy is forgattam magamban, arra jöttem rá, a nő az nő.”

Így aztán csak kiderült: idáig, a gyepig kell eljönni, hogy a legbonyolultabb dolgok a legegyszerűbbnek tűnjenek.

Köszönöm a képanyag elkészítésével kapcsolatos iránymutatásokat Bácsi Róbert Lászlónak és Urbán Ádámnak, és hálával tartozom Kis Bélának a beszélgetésekért.

Chripkó Lili