A sérthetetlen apák is eltörnek néha – Egy lány gondolatai édesapja szívműtéte közben

–

Világéletemben apa kicsi lánya voltam. Soha egyik tesómmal nem jött ki úgy, mint velem. Különlegesnek látott, büszke volt rám, legalábbis voltak, vannak ilyen periódusok. Mindig mondta, hogy ne féljek, amíg őt látom, nyugalom, mindig mindenre van megoldás, és azt ő meg is fogja találni. 

Én pedig hátradőltem.

Apa itt van, nincs baj. Amikor kicsiként úgy általában a haláltól féltem, megnyugtatott, nem lehet baj, apa már dolgozik az ellenszeren.

Emlékszem, amikor súlyos beteg lettem. Az ő arca lebeg előttem. Onnan tudtam, baj van, hogy sápadt volt, majdnem elájult, amikor újra és újra szúrtak a véroxigénméréshez. Hiába mormogtak sötét tekintettel az orvosok, addig nem vettem őket komolyan, amíg rá nem néztem apára. Éjjel-nappal azon volt, hogy megkapjam azt a kezelést, amire szükségem volt. Ha ő nincs, lehet, hogy én már nem is vagyok.

Amikor az egyik jó barátnak hitt osztálytársam gyakorlatilag meg akart erőszakolni, elmondtam otthon. Nem tudtam titkolni, miért éreztem olyan rémesen magam a kirándulás után. Apa tajtékzott. Meg akarta ölni. Végül a kérésemre nem esett neki, „csak” halálosan megfenyegette. Sose felejtem el a srác bénult reakcióját, ahogy a fültövéig elpirult, mit elpirult, szinte lila volt a feje. „Tudom, mit tettél. Elő ne forduljon még egyszer!” – mondta neki apa, amit legalább egy percig tartó néma szemmel verés követett. Azon csodálkoztam, hogy a fiú nem olvadt bele a betonkockába, amin ült… 

 

Sokan félnek tőle, tekintélyt parancsoló a megjelenése, pedig vékony, szálkás ember. A tekintete viszont fájdalmasan tud szúrni, legalább annyira, mint amennyire simogatni is képes. De utóbbi képességével apa természetesen nincs tisztában. Az neki a gyengeség jele lenne.

Nem az érintések embere, de a keze a nyakamon, a tarkóm alatt mindig védelmezőn pihent, ha az úttesten mentünk át. Néha még most is. Van, hogy a kezemért nyúl, kérdő tekintettel: nem kínos-e nekem.

Nem kínos. Sosem volt az. Fogd a kezem, még sokat!

A szüleim mindig sokat balhéztak. Mondhatni, elég ronda dolgokat láttam, hallottam otthon. Mindig én moderáltam, azóta is ezt a szerepet cipelem, ha valahol konfliktust szimatolok, azonnal kényszeresen vasalni kezdem a ráncokat, gyűrődéseket. Aztán persze megégetem magam, minek ütöm bele az orrom, de nálam ez már reflex. A legveszekedősebb időszakban az egyik részem azt kívánta, bárcsak elválnának, legyen ennek már végre vége! A másik részem viszont rettegett, hogy esetleg választani kell kettejük között. Anyával akkoriban nem voltunk annyira jó viszonyban, de bántani nem mertem volna, féltettem, érzékeny volt mindig. Nevezhetjük így is a depressziót.

Ők egy ilyen furcsa páros. Apa ugyanis szívből utálja a lelkizést. Ezt hozta otthonról.

„Az vagy, amit nem tudnak elvenni tőled.” Ebben hisz. A tudásod, a bátorságod, az integritásod, a tetteid. Mindig mindenre felkészültnek kell lenni.

Mindig legyen valami szúró-vágó eszköz a hálószobában, ha éjjel betörne valaki. Mondjuk, balta, mert azzal az ablakot is ki lehet törni, vagy az ajtót, ha ránk zárná valaki. Bármikor beüthet a krach, a világvége, és az ellenség sem lelkizik, nem lehet eléggé óvatosnak lenni. Ez apa. És ez sincs véletlenül… Bizony, ő is cipel egy gigászi csomagot, a túlélők leszármazottainak pakkját.

Egy életen át kényszeresen bizonyítja magának és mindenkinek, hogy érdemes volt megszületnie, nem tekinti evidenciának a létezését, amit annak köszönhet, hogy az ő apja, a családban szinte egyedüliként, túlélte a koncentrációs tábort.

Világéletében abban a hitben élt, hogy a szülei tökéletesek voltak (természetesen nem voltak azok), így nyilván neki is annak kell lennie. A tökéletesnél alább nem lehet adni, és kész.

Ha felvetem, hogy lehet, nem olyan jó ilyen nyomás alatt élni, látszik, hogy úgy érzi, a szülei emlékét bántom. Fáj neki. Hát inkább nem firtatom ezt tovább. Nincs jogom kirúgni a szülei alól a piedesztált. Nem mondja ki, de egész életében nekik akart megfelelni, az általuk felállított mértékegység szerint csúcsra járatni magát, ez mozgatja éjjel-nappal.

Mindig hasznosnak kell lenni.

Nem nyugszik, folyton dolgozik, vagy javít valamit, az unokáival kizárólag aktív programokban tud gondolkodni, a punnyadás számára szegénységi bizonyítvány. Ha a kicsi azt mondja neki, „szeretlek”, ő hozzáfűzi: „mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek”. Mert neki fontos, hogy valami plusz értéket tegyen hozzá a pillanathoz.

Ha annyit mondana, „én is szeretlek”, az neki nem lenne elég. Ő már csak ilyen. Apa az örök mértékegység.

Nem mondom meg, melyik színészért rajongok kicsi korom óta, nyilván azért, mert hasonlít apára. (Természetesen nem apa hasonlít rá, hanem fordítva.) A pszichológusok álma (vagy réme?) vagyok, tudom.

A férjem viszont szakasztott ellentéte. Erre is mondhatna Freud ezt-azt. Néha kikészít, hogy apa ezt már rég megoldotta volna, apa alaposabban utánajárna. Miközben imádom a férjemben, hogy egy teljesen más utat mutat nekem, hogy segít jobban elszakadnom, felnőnöm, igen, talán inkább ez a helyes szó. Segít megtanulnom konfliktusokat kezelni, hibázni, nem ostorozni magam azért, mert nem vagyok tökéletes.

Mert nem vagyok tökéletes, és amikor ezzel apa szembesült, úgy érezte, elrontott valamit. Azóta is úgy érzi. Minden rajta múlik, az is, amit más csinál. Igen tudom, mi járhat a fejetekben. Ő maga is gyakran mondta hogy sajnos ő egy – így fogalmazott – „narcisztikus fasz”.

Én máshogy látom, szerintem óriási terhet cipel, az egész glóbuszét, kényszeresen. Atlasznak képzeli magát, szükségtelenül. De hát ezt tanulta meg, és ezt viszi tovább.

Nem tudja, hogy az irracionális elvárásai mellett mennyi szeretet és törődés árad belőle. Ha tudná, nagyon meglepődne, kikérné magának, hogy ő márpedig nem áraszt szeretetet, neki az a dolga, hogy bástyaként álljon. Számára a kettő kizárja egymást.

Furcsa ember…

Tudom, hogy nem azt az életet élem, amit nekem szánt. Nem az a foglalkozásom, amit elképzelt nekem, nem értem el mindazt, amit kinézett belőlem. Mert ő a világot vizionálta a lábaim elé. De nem veszem magamra. Csak szeretném, ha legalább miattam nem aggódna.

Helyette én aggódom most, érte.

  

A minap videótelefonáltunk. Gondterhelt volt az arca, picit zihált, sápadt volt. Félrevert a szíve. Tudjuk egy ideje, hogy ez előfordul, de még sose láttam ennyire a jeleit, így nem is voltam hajlandó tudomást venni róla. Most viszont láttam, ott volt előttem. Megműtik, mondja. Csak úgy mellékesen, hangjában nyomokban idegesség. Francba már, pedig mennyi dolga van, mondja.

Miután leraktuk a telefont, összeomlottam. Megműtik. A szívét. 

Forgatná a szemét, ha ezt kimondanám neki, de nem bírja a szíve mindazt, amit nyilván mindig is érzett, csak épp sose hallgatott rá. Mert apa úgy szeret, mint senki más. Én tudom. Akkor is, ha nem úgy fejezi ki, mint mások. Akkor is, ha a tekintete szigorú, és akkor is, ha hátrahőköl az érintésektől. Ott van benne mindaz, amit egy életen át elnyomott, amit csak keveseknek mutatott meg, azt is önkéntelenül.

És a szíve most azt mondta, nem bírja tovább. Püfölöm a laptopot. Épp a műtőben van.

Én meg egy nyamvadt kávézóban bőgve, idegenek előtt növök fel épp a kislányból, akinek az apukája sérthetetlen. Felnőtt nővé válok attól, hogy meg kell operálni az apukám elromlott szívét.

Azt már kamaszkoromban megtanultam, hogy nem tökéletes, de ezzel még elboldogultam valahogy. A halandóság viszont más tészta. És nekem úgy kell ezzel megbékélnem, hogy ő ne tudjon róla. Elég, ha én tudom. Maradjon csak abban a tudatban, hogy mindenki halhatatlannak, sérthetetlennek látja őt továbbra is, hiszen ez ad neki erőt. És most szüksége van az erőre.

Én pedig nagylány vagyok. Mit nagylány, nő vagyok, feleség vagyok, anya vagyok. Majd én vigyázok mindenkire, amíg apa lábadozik, mielőtt újra mindent a nyakába venne.

Itt tartok, amikor üzenetem érkezik. Apa írt! Sikerült a műtét, szelfit küldött.

– Láttam a szívemet belülről – írja.

Válaszolok neki.

– Lebuktál, hogy VAN.

– De ez titok.

Apa, ez csak neked titok.

Vica

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Oliver Rossi