–

– Nem igaz, hogy be van kenve a körmöd! – szól mérgesen anya. (Így mondta: kenve)

– Mi a baj ezzel? Kilakkozhatnád néha te is! – válaszolok flegmán.

Az osztályomban minden lánynak lakkozva van a körme, ráadásul pirossal, úgy éreztem, muszáj nekem is tennem valamit, hogy elfogadjanak vagy esetleg szeressenek.

Elhatároztuk hát Klárival, a barátnőmmel (akit semmivel nem fogadnak el jobban mint engem, fura szerzet), hogy délután bemegyünk a főtéri drogériába. Pont útba esik hazafelé. Klári tíz perc alatt meg is veszi a drágábbnál drágább sminkcuccokat, én meg azt sem tudom, hogy mi micsoda, de nagyon bólogatok, amikor a véleményemet kéri.

Csak egy körömlakkot szeretnék. Pirosat. Az osztályban mindenkinek piros a körme, gondoltam, jó lesz, mit jó, fantasztikus! A menő csajok pirosra lakkozzák a körmeiket, trallalla.

Gondosan válogatok, aztán fizetek. Hatszázhúsz forint, mondja az eladó. Kissé meglep, hogy ilyen drága egy ekkora kis üvegcse, de nagyon kell nekem, pénzt meg mindig ad apa eleget, úgyhogy kifizetem. Szép kis papírzsákot adnak hozzá.

Útközben eszembe jut, hogy ha anya otthon lesz, biztosan megkérdezi majd, hogy mi van a tasakban, így inkább kidobom, a lakkot meg zsebre dugom. Felmehetnék Klárihoz, hogy közösen szépítkezzünk, de semmi kedvem nincs hallgatni a sminktanácsait. Nem is értem, hogy miért kell a szemöldökét annál jobban feketítenie, mint amennyire az.

Hazaérek, szerencsére nincs itthon senki, megkönnyebbülök. Felmegyek a szobámba, leülök az íróasztalomhoz, kinyitom a kis üvegcsét, irtó büdösnek találom, kicsit meg is szédülök, de nem érdekel. Lakkozni kezdek. Ahogy a bal kezem kész, kicsit eltartom magamtól, és úgy nézem. Tetszik. Egyenletesen próbálom csinálni, de a jobb kezem festése nem megy olyan jól, az nem sikerül tökéletesre. Van még mit gyakorolnom, de ha kicsit messzebbről nézem, az is nagyon szép. Az sem szegi kedvem, amikor arra gondolok, hogy mi lesz, ha meglátják anyáék. Ebben a pillanatban boldog vagyok. Szépnek látom magam.

Hallom, hogy anya hazaér, morogva nyitja a bejárati ajtót, egy pillanatra meg is rezzenek, de csak lapítok a szobámban.

– Szia! Megjöttem. Gyere le, segíts már anyádnak kicsit!

– Jó, jó, megyek máris!

Amikor anya hazaér a vásárlásból, mindig jobbnak találom, ha azonnal lemegyek segíteni neki, mert akkor legalább nem találkozom a tenyerével.

A konyhaasztal közepén ott állnak a kipakolásra váró szatyrok. Félek hozzákezdeni, mert akkor biztosan meglátja a körmeimet.

Inkább hátratett kézzel járkálok, úgy teszek, mint aki azt nézegeti, hogy miket vett.

Hogy ez tűnik fel neki, vagy inkább az, hogy a szatyrok még mindig teli vannak, nem tudom.

De rákérdez, hogy mit dugdosok, így muszáj megmutatnom neki a kezem.

Elfehéredik, ebből látom, hogy nagyon mérges. Már éppen meg akar szólalni, amikor megérkezik apa.

Rögtön rá is ront, hogy: „Látod, már megint mit csinál ez a gyerek?”

Apa meg csak áll az ajtóban, néz rám meg a szép élénkpiros körmeimre, és felparancsol a szobámba. Dacosan indulok felfelé a meredek lépcsőn, és sírok. Felérek, és az első dolgom, hogy biztonságos helyet keressek a kis üvegnek. A könyveim mögé dugom, ott úgysem fogják keresni.

Hallgatózom.

– Mi bajod van ezzel a gyerekkel? Miért kell mindennap arra hazajönnöm, hogy veszekszel vele? Nagyon csinos kislány, jól áll neki a körömlakk. Igenis szexi! Nem értem, mi a bajod vele!

– Dezső! A lányodról beszélsz, ilyen fiatalon nem járkálhat így az utcán, sok a veszélyes férfi. Különben is, mi az, hogy szexi? Olyan, mint egy kurva.

– Igen, nőies, szexi, kívánatos. Mi bajod ezzel? Ha megkérhetlek, ne vonj be a kicsinyes féltékenységi játékaidba!

–  Milyen játékaimba?! Miattad ilyen! Mindent megengedsz neki!

– Te meg engem használsz ellene! Elegem van ebből!

Hallom, hogy apa jön fel a lépcsőn. Összeszorul a gyomrom.

– Kicsim! Hé, nyugi! Nekem nagyon tetszik a körmöd, és mindened úgy, ahogy vagy! Annyira szexi.

– De apa! Anya így nem szeret engem. Szerintem többet nem kellene kilakkoznom a körmeimet.

– Ne foglalkozz anyáddal, csak mi ketten számítunk, te és én.

Közel hajol, a hajamba túr, ahogyan mindig teszi. Csókolgatja a nyakam, és csak azt hajtogatja, hogy iszonyú jó kis kurva lesz belőlem.

Gyors mozdulatokkal lehúzza rólam a nadrágot és a blúzt, én meg csak ülök az ágyon és nem szólok, nem is mozdulok. Hirtelen mozdulattal megfordít (ő így szereti), és lihegni kezd. Nézem a falat, már szinte az összes repedést ismerem rajta. Dühös vagyok, szólni mégsem tudok, csak sírok. Ő meg kiabálni kezd, hogy nehogy sírjak már, hát tudja ő, hogy nekem is mennyire jó ez, mert érzi. Aztán végez.

Megsimogatja a hátam, eláll mögülem, én az ágyra roskadok. Visszabújtatja a pólóját a farmerba, azt hiszi, így nem bukik le, de szerintem anya pontosan tudja, hogy miért jött fel. Mindig tudja. Ilyenkor a nappaliban marad, sosem megy be addig a hálóba, amíg apa le nem megy.

Fekszem az ágyon, a hajam összevissza omlik a vállamra. Megsimogatja a fejem, annyit azért még mond, hogy jó kislány vagyok, majd kimegy.

Tizennégy vagyok. Apám egyetlen kis királylánya.

Ülök az ágyon, és arra gondolok, hogy soha többé nem lakkozok élénkpirosra.

Lilla, a Rohanva is lassabb, mint ők bloggere

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images