–

42. Nem, most nem az élet értelmét firtatom Douglas Adams és a Galaxis útikalauz stopposoknak nyomán, csak megszámoltam, hány tégelynyi ez meg az, sampon, balzsam, fürdőolaj, krém, sminklemosó, egyéb kozmetikum halmozódott fel a fürdőkád szélén, meg a környező polcokon az elmúlt években. És pont 42, amin azért felröhögtem, mert mégiscsak eszembe jutott a híres jelenet, amelyben a Bölcs Elme hét és fél millió évnyi gondolkodási idő alatt kikalkulálja a 42-t, mint választ a legfontosabb kérdésre. (Hogy mi a legfontosabb kérdés? Nos, ez szintén nem egyértelmű, ugye, hülye kérdésre hülye válasz, szokták mondani).

Nálunk még a kutyának is háromféle samponja van.

Nem dicsekszem, őszintén szörnyülködöm.

(A kutyasamponokat nem számoltam bele a 42-be különben, de a férjem és a lányom pipereszereit sem, gondoltam, sepregessen csak mindenki a saját háza táján, és igen, szemlátomást én vagyok helyi viszonylatban a bazi nagy saroktelek dupla kerítéssel, medencével és habpartikkal – a lányom meg az épülő lakópark, látom a tendenciát, a férjem viszont legfeljebb szerény sorház: amióta szakállt növesztett és borotvahab sem kell, csak egyméternyi a sövény ugyanabból a 2in1 samponból, ki ne fogyjon véletlenül az egy év alatt, amíg újra eszébe nem jut drogériába menni.)

Próbálom felidézni, mikor durvult el a helyzet.

A felnőttek kencéi, sminkcuccai kicsi koromban is érdekeltek, bár sok tanulmányoznivalóm nem akadt azért. Nagymamáim jól elvoltak pár tégellyel egész életükben, életük nagyobbik részében nem is volt választék az üzletekben, ami csábította volna őket. Babahintőpor, pipereszapan, a kerek fémdobozos, kék, klasszikus krém, ismeritek, hajcsavarók, és egy kis kölni, ja, meg az utolsó morzsáig elhasznált, pépes örökrúzs valamelyik fiókban vagy csatos retikül mélyén a kistükör mellett. Ennyi.

Mondjuk, fürdőszobájuk se volt, ahova stószolhattak volna bármit, csak konyhájuk és hokedlijük, a hokedlin pedig zománcos lavór, a sparhelten meg zubogott a forró víz.

Micsoda szertartása, rítusai voltak a fürdésnek!

Magukra csukták az ajtót, de én azért persze kilestem az üvegen át, hogyan mosdanak esténként az asszonyok. (Minket, gyerekeket kádba ültettek, otthon, a szüleimnél meg volt fürdőszobánk, fürdőhabunk, babasamponunk.) 

Talán a hajbalzsam volt az ajtórésbe csúsztatott láb, nem tudom.

Anyu állított haza egyszer egy fura, csúszós krémmel, amit a samponéhoz hasonló flakonba töltöttek, és a reklám szerint, ha a hajunkra kenjük, sokkal könnyebb lesz vizesen kifésülni. (Ma már nem fésülök ki vizesen semmit, a fodrászom megtiltotta.)

Aztán jött a dezodorőrület, emlékeztek? Nyolcadikos voltam talán, amikor mindenki elhitte, hogy ismeretlen férfiak fognak virággal rohanni utánunk, ha azt a bizonyos márkát fújjuk magunkra, amit immár nálunk is, nem csak Bécsben lehetett kapni, mint a dobozos Fantát meg a Bravo magazint.

Elszabadult a pokol. És nem kénköves bűzt árasztott, hanem pacsuliillatot.

Persze én csak hallgassak, kifejezett kéjjel merülök alá a sátán valamelyik üstjébe, ha előtte fürdőolaj csurog bele, és reggel az első utam a hűtőhöz vezet, de nem a tejet kapom ki a kávéhoz, hanem az arckrémért nyúlok – nem emlékszem, mikor vettem fel efféle szokásokat.

És arra se emlékszem, mióta rettegek belépni egy drogériába, amelynek sterilitásában én vagyok, úgy érzem, a szösz. A tanácstalan és tudatlan szösz, aki nem tudja megkülönböztetni egyik applikátort a másiktól, nem érti, mitől tud többet az ötvenezer forintos arckrém a töredékébe kerülő társainál, és mindig elfelejti, hova kell kenni a highlightert, nem mintha különösebben kenni akarná bárhová.

(A drogéria nekem amúgy a patika egy fajtája: egy csomó betegséget-hibát diagnosztizálok magamon azonnal a nagyítós tükrökben műtővilágításnál, amint belépek, és amikről otthon sejtésem sem volt, a problémákra pedig kedves, segítőkész tanácsadók rögtön megoldást ígérnek, ami szemérmetlenül sokba fog kerülni nekem, ha pengetek és nem penderülök kifelé.)

Most, hogy online vásárlok mindent, kicsit egyszerűsödött a helyzet (mondom KICSIT, értesz, ha próbáltál már szemceruzát választani 1500 találatból), de korábban rendre kísértést éreztem a rágyújtásra (azaz a menekülésre), ha döntenem kellett, mondjuk, a púderekkel, rúzsokkal vagy samponokkal teli polcok előtt.

Még jól látok szerencsére (már nem sokáig, ha így folytatom), de el tudom képzelni, milyen idegtépő lehet az apró betűket silabizálni már eleve feszülten (ki laza egy drogériában?!), vagy másoknak rimánkodni, hogy olvassák már el, ez vagy az a készítmény kinek készült.

Mintha nem lenne elég stressz már önmagában az, hogy el kell dönteni, melyik márkának hisszük el az átváltozásra való képességünket messze túlbecsülő ígéreteit, és így szűkítve a kört kiötleni, hogy ötven lehetséges aspiráns közül melyik legyen a befutó, hogy a zsíros tő–száraz vég–festett közép kombinációra gyártott sampont vegyük-e meg, vagy inkább az elvékonyodott haj kúrálása mellett döntsünk, netán az öregedő hajra való összetétel a nyerő… (Áááááááááááá!)

Amikor gyerek voltam, sokszor szalajtották a férfiakat a boltba, amíg a nők főzték az ebédet, mert kiderült, valami hozzávaló hiányzik. Nem tudom, mikor jött el az a nap, amióta nem elég listát írni az elmenőknek, hanem a GPS-koordinátákat is fel kell tüntetni, hogy pontosan melyik polc hányadik sorában találja szerencsétlen az adott terméket – feltéve, hogy nem rendezték át az üzletet a napokban, mert akkor kész, végünk van, vagy legalábbis az ebédnek mindenképp.

(Illetve az okostelefonok is megoldást jelenthetnek, mert a videocsetes, kézi irányítás működhet, ha nem betétet vagy fagyasztott borsót kell választani, mert tapasztalatom szerint akkor nem működik.)

No, de maradva a 42-nél, meg a piperénél (kit érdekel a borsó?), arra se emlékszem, hogy mikor hittük el a gyártóknak, hogy a testünkre MINIMUM négyféle krém kell (testápoló, kézkrém, arckrém, szemkörnyékápoló), és arckrémet például az ember nem ken a szeme alá, ha volt gyerekszobája, de a kézkrém se jó az érdes talpra, oda is speciális bőrpuhító való.

De külön készítményei vannak ma már minden milliméterünkek, a szempillának, a körömnek, sőt a körömágynak, az ajaknak mindenféle írjai, a fogaknak pedig a kencéken és öblögetőkön felül szerszámkészlete, én már a garázsban szoktam fogat mosni, ott több a hely.

A szőrzetet – na, ez a téma külön esszét igényelne – speciális készítményekkel irtjuk vagy dúsítjuk, lokáció kérdése a választás, és rohadt sok pénzünkbe kerül mind a két verzió.

Mesélte a nagyanyám, akinek nem örököltem sajnos hatalmas, hullámos sörényét, hogy amikor gyerek volt, néha gyűjtöttek esővizet, azzal öblítették le a hajukat, miután megmosták (szappannal…), à la hajpuhítás. Egész életében gyönyörű haja volt, akárcsak a többi nőrokonnak, csak élete második felében megőszült az egész kazal. A szappant samponra cserélte, a lavórt meg zuhanyzóra, ennyit változtatott az évek során a kozmetikai szokásain.

Mi, az utódai egy csomó pénzt költöttünk már különféle hajerősítőkre és kencékre, nem mintha lenne látszatja amúgy, azt hiszem, nyugodtan moshatnánk akár szappannal meg esővízzel, tisztának tiszta lenne, és feltétlenül olcsóbb mulatság. 

De mi lenne velünk a piperéink nélkül?

Mi lenne, ha visszatérnénk, mondjuk, a nagyanyáink visszafogott, költséghatékony rutinjához (szappan, púder, örökrúzs)?

Miből is tudhatnánk akkor, hogy kézben tartjuk az életünket (legalább nem burjánzik, aminek nem kell), és mi bizonyítaná, hogy nem adtuk meg magunkat az időnek és a gravitációnak?

Az indiánok is harci díszbe vágták magukat, hogy elijesszék az ellenséget és a halált, az idős Gojko Mitićet látva van is ráció az aktusban, ragyogóan néz ki ma is, amikor a Winnetou-fesztiválokon haknizva énekeli bizonyára dakota dialektusban, hogy „Löscht das Feuer!”. 

Nem tudom, az ő kádja szélén hány tubus kencefice hever, vagy van-e esetleg más, amibe kapaszkodik, ha rémíti az enyészet.

Lehet, veszek egy tomahawkot én is. Olcsóbb biztos, mint a szemránckrém, és le is lehet csapatni vele a felesleges bőröket innen-onnan. Kettő az egyben. A férjemnek van mégis igaza?!

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Alberto Guglielmi