Ülünk egy étteremben. Szolidan zajos társaságok körülöttünk, szinte összeérnek az emberek, annyira szűk a hely az asztalok között. Ha filmezne minket fentről egy drón, egybefüggő embermasszát látna. A második hullám előtti napok: még nem tudjuk, mekkorát üt rajtunk a vírus, és hogyan teszi tönkre többek között ezt a helyet is, ahol most szórakozunk. 

Hatfogásos vacsora, Pannonhalmi borok, az Infusiónál visszafogottan elélvezek, ő meg a telefonját nyomkodja, és nem néz fel. (Nem, még mindig nem néz fel.) Kizárja magát a társaságból, és ahogyan megyünk bele az estébe, úgy lesz egyre kínosabb a mobilozás. 

Kényszeresen elterelem a figyelmemet róla, könnyedén csevegek a számomra ismeretlenekkel (mindenki az ő barátja), aztán előkerül a politika, és ő néha-néha belebiccent. (Bár ne tenné. Nem mindenben értünk egyet.)

Régóta tervezte ezt az estét, hatszor hívott fel, hogy jöjjek, mindenképpen legyek itt vele ezen a napon, mert neki fontos ez a társaság, jó fej gourmet-arcok (így mondja), fontos kapcsolatok, és nem szeretne egyedül megjelenni.

Ígéretet tettem neki, itt vagyok, most meg egy órája a mobilját nyomkodja. Rég éreztem ennyire kényelmetlenül magam. 

A poharainkon körbeér a vörös ital, enyhén krémes folyadékként csúszik le és fel a pohár karimáján. A portobello gombakrémleves olyan, mint egy fohász, remeg a térdem, nem nézek fel, amíg eszem, óvatoskodom, nem érintem a kanalam a tányér aljához. Hátamon hideg verejték. A blúzom nyirkos lesz. Az arcom fehér. 

Még mindig nem rakja le a telefont. Neki fontos dolga van, elmondta, közben már a főételnél járunk, fekete bélszín, szarvasgomba. Hangos eszmecserék az amerikai elnökválasztásról, valaki szerint Trump lesz a befutó, mások Bident éltetik. Biztosat nem tudunk. Minimum remélünk.

A desszert előtt megállunk. Innék egy presszót. Ekkor felnéz, inna ő is. De nem most, majd a palacsinta után. Visszamerül. Arcom piros, hátamon kövér izzadság, szidom egy kicsit Trumpot, az legalább megnyugtat. 

Öt perc telik el. Jön a pincér: „A desszert majd tíz perc múlva érkezik!”. Nem probléma: „Addig szeretnék kérni egy kávét, röviden, minden nélkül”. Felszolgáló el, sima az arcom, mosolygok körbe, milyen jó ez a hely. Aztán egy perc eltelik, és hangosan rám förmed:

„Te most komolyan mondod, hogy nekem nem rendeltél? Hát az előbb beszéltünk róla, hogy akarok inni.”

Az arcom sima marad. Kislány vagyok, akit le lehet kiabálni, akit bezavar az anyja a szobájába, hogy rakjon már rendet, és „az van, amit én mondok, amíg az én kenyeremet eszed”.

Az arcom sima. Megérkezik a Gundel ehető, lila ibolyákkal. Hát hülye vagyok én? Eljövök vele megint, mert elhiszem, hogy most majd rendes lesz, hogy megtanult viselkedni, hogy nem csak jobb híján kellek, hogy majd tisztelettel beszél, és nem a csicskája leszek.

Az arcom sima. Nem reagálok. Őt nézem. Szép a feje, mindig is szépnek láttam, de a felszín mögött csillogni kezd egy furcsaság. Repedezik a felső réteg, és alatta olyasvalami van, amit mindig is látnom kellett volna, de örökké megbocsátottam neki, és amikor egy évig nem vettem fel neki a telefont, amikor megbocsátottam neki azt a dolgot, amit valójában lehetetlen, akkor rontottam el. Újra és újra eljátszotta velem. Ringlispíl.

„Soha többé nem beszélünk”, aztán „légyszíves, bocsáss meg, most más lesz”. Aztán vissza, és semmi sem más, mert képtelen a változásra, ugyanazt teszi megint. 

Egy beszari kislány vagyok. Az arcom sima. Nem mutatok érzelmet. Nem törsz már meg. Most nem, nem hagyom magam.

Nem szólalok meg, nem reagálok, összeszorítom a számat, ő visszamerül a mobiljába, megvárom az autót, kérem, hajtson el. Nem nézek vissza. Nem veszem fel neki a telefont. 

Két hét múlva azt kezdi terjeszteni rólam, hogy én vagyok a világ legnagyobb emberi csalódása, aki hálátlan, és még le is köpi, és majd megérti egyszer, miért viselkedtem vele így…

…de az élet csak később adja meg a válaszokat.

(Ebben legalább igaza van. Nekem például nyolc évet kellett rá várni.)

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció! (Forrás: Getty Images)