Művészet és karantén, online galériák, kiállításmegnyitók Zoomon. Vajon hogyan élik meg a nagyfokú szabadságvesztést a szabad alkotás lehetőségéből inspirálódó művészek itthon? Egyáltalán: hogyan befolyásolja a 2020-as helyzet az alkotókedvet? Megengedhetjük-e magunknak, hogy az életnek ezt a részét is karanténba tegyük egy időre?

Bogáncs mint ékszergomb

Harsány Patrícia ékszereivel a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem közösségi oldalán találkoztam. Az elmúlt hónapokban hallottam már karanténkönyvtárról, karanténmeséről, karanténételekről, karanténszótárról, sőt, karanténantológiáról, -drámaversenyről, -viccekről (és még Miss Karantén szépségversenyről is), de ékszerekről még nem. A fővárosban élő, a MOME ékszertervezés szakán éppen végzős Patrícia kiállításának képein zöldhagymából, konzervfedélből, üdítős nyitófülből készült ékszereket láttam. Oké, fontos a hulladékkezelés, az upcycling, a reuse-személetmód…

De hogy fér meg egymással a luxushoz közelítő életérzést megjelenítő ékszer, meg a kiürült kukoricás doboz fedele?

Kellemes felismerés volt egyébként, hogy a nyitófül tényleg lehet gyűrű, én pár évig egy, a gyerektől kapott darabot hordtam így, de komolyabb kidolgozás híján nagyon karistolta az ujjamat.

A kép a szerző tulajdonában van

„Gyermekkoromban viszonylag kevés kapcsolatom volt a művészet klasszikus formáival”

– mondja az előzményekről Patrícia. „Valamilyen szinten a gyermekkorom környezete, az otthonom jelentette azt a forrást, amelynek vizsgálata és felfedezése számomra kifejező volt. Tárgyak, felületek, hangok, apró részletek. A különböző művészeti területekkel közelebbről a Szombathelyi Művészeti Szakközépiskolában folytatott tanulmányaim során ismerkedtem meg, és ekkor fogott meg az a szabadság és rengeteg lehetőség, amelyet az ötvösműhely és az ékszertervezés adhat.”

Harsány Patrícia

Patrícia Quarantine Jewellery elnevezésű projektje lényegében úgy kezdődött, hogy amikor bevezették az első kijárási tilalmat, és Magyarország háromnegyede homeoffice-ra váltott, ő elutazott gyermekkora helyszínére, a kis Zala megyei faluba, közelebbről a karmacsi családi házba. Mint meséli, bár hazatérve minden ismerős volt, de ebben az egész helyzetben egy kis idegenséget is érzett, hiszen rég töltött ennyi időt otthon.

Felszerelt műhely híján, alternatív technikákat és elérhető anyagokat kezdett keresgélni a ház körül – a rengeteg gyermekkori és hétköznapi tárgy, amely körülvette, hirtelen elkezdett máshogy hatni, más értelmet nyerni, más funkciókat, asszociációkat előhozni belőle.

Ezzel kezdetét vette egy 100 napos kihívás

Patrícia minden egyes napon újragondolt és átlényegített egy közönséges ház körüli darabot valami testet díszítő ékszerré. Így lett a kockacukorból kitűző, a meghajlított fakéregből és egy műanyagkarikából felkarpánt, a kibelezett biciklicsengőből gyűrű. (Kedvencem egyébként a kürtőskalács-karkötő…)

„Van, hogy egy-egy tárgyra ránézve asszociációk alapján alakul ki a fejemben egy kép, miként jelenhetne meg ékszerként” – feleli Patrícia az inspirációk eredetét firtató kérdésemre. „Olyan is előfordul – akár a ruhába ragadt bogáncs esetében – hogy egy teljesen hétköznapi jelenség nyer új értelmet.

Imádok izgalmas formájú, arányú tárgyakat gyűjteni… néha teljesen céltalanul is. Nem feltétlenül látom akkor, hogy mi lesz belőle, ez később derül ki.”

Egyébként azért is kerestem meg őt, hogy útmutatást kaphassak, és azt továbbadhassam azoknak, akik a lakásuk falai között szeretnének valami nem szokványos alkotói tevékenységbe fogni – de néha nincs merszük, anyagi lehetőségük ezt – nem vásárolt, hanem a körülöttük lévő apróságokból – megvalósítani. Pedig, ha valami, akkor ez az esztendő és a hozadékai tényleg minden irányból arra biztatnak bennünket, hogy nézzünk más szemszögből a körülöttünk lévő, eddig egyfunkciósnak tartott tárgyainkra, s bátran értelmezzük azokat újra, olykor teljesen meghökkentő módon életet lehelve egy-egy, régóta a szoba sarkában porosodó dolognak.

Gyűrű mint az adott kor pillanatnyi lenyomata

Érdekelt, hogyan hat egy bezártság, lefojtás, tiltások, szabályok sorozata egy alkotóra, főleg, ha az idő egyébként sürgeti, mert a diplomamunkáján dolgozik, és határidők szorítják.

„Nagyon sok alkotónak egy időre el kellett hagynia a műhelyét, amely sok problémát felvetett a munka szempontjából. Én azon  szerencsések egyike voltam, akit ez az elszigeteltség előrelendített. Inspirált ez a helyzet, hogy hazamenjek a gyermekkorom helyszínére, saját időbeosztással, rendszerrel, ahol senkinek nem kellett megfelelnem” – meséli Patrícia.

„XXI. századi életünkben tele vagyunk tárgyakkal, és az újraértelmezés lehetséges megoldás arra, hogy ezeket másképp használjuk, ne feltétlenül a kukában végezzék. A múltban is így volt ez, most is érdemes követni” – erősíti meg a fenti gondolatokat Patrícia is. „Az upcycling és a vírushelyzet, ez a két téma amúgy is erősen kapcsolódik, hiszen a karantén alatt sokkal több időt töltünk az otthonunkban, és közelebbről észlelhetjük a minket körülvevő tárgyak különböző időbeliségét. A sorozat nyilvánvalóan érinti az upcycling témáját is, de az indíttatás személyes élményekből és a test-tárgy viszonyának keresésből alakult ki. Természetesen kaptam negatív kritikákat is, hogy ezek nem ékszerek, de keveset.

Biztos vannak olyanok, akik a munkáimon keresztül nem tudják értelmezni, hogy miért ne lehetne az ékszer változó, mulandó, pillanatnyi, vagy egy időszak lenyomata.

Ám az a tény, hogy mindannyian ugyanazt a helyzetet éltük meg, csak éppen a saját otthonunkban, szerintem nagyban hozzásegített a sorozat értelmezéséhez. A napi karanténékszerek ennek a végtelennek tűnő időszaknak adtak keretet, mintha csak a napokat számlálnánk. Sok embertől hallottam utólag, hogy néha erőt adott, néha pedig kellemes pillanatokat okozott.”

A Quarantine Jewellery lényegében mára Patrícia diplomamunkájának előtanulmánya lett, mert abban is mindennapi használati és talált tárgyakat emel át egy ékszersorozatba. Amellett, hogy további tárgyakat gyűjt, a következő időszakban az upcycling különböző területein szeretne tapasztalatot szerezni külföldön vagy Budapesten.

Új kifejezésünk: pandémiaművészet

A sokunkra bénítóan ható izoláltság és újfajta szabályrendszer másokat kifejezetten inspirál – a neten körbenézve bőven találni olyanokat, akik a karantén napjait számolva mindennap új alkotással jelentkeztek. Ilyen például Matthias Kretschmer, aki a tavaszi lockdown alatt 100 nap alatt 100 különböző maszkot készített, a második hullám alatt pedig már harmincat. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Ebben a művészeti projektben pedig 12 angol grafikus állt össze, kifejezetten az izolációt és az egymástól való elszigeteltséget állítva a koncepció fókuszába, méghozzá terápiás célzattal. Egy francia alkotó még külön figurát is kreált – Sadboy grafikákon és videóban jeleníti meg a művész zaklatott érzéseit, s rajta keresztül valamennyiünk a pandémiával kapcsolatos negatív érzéseit.

Van, amikor még eszközökhöz sem jut hozzá az alkotó, mint az a Londonban élő grafikus-keramikus, aki a saját karanténja 113 napja alatt gyakorlatilag egy komplett pannót hozott létre a saját lakása egyik falán,

minden egyes nap egy aprólékos, a saját érzelemvilágára reflektáló pici rajzokból – az egész olyan, mintha egy börtön falát látnánk, amelyen a rab hagyta ott a keze nyomát…

Új időszámítás? Az online az új offline?

A lakás az új kérdés? – tette fel a már akkor is igen időszerű kérdéseket az Artportál. Nekem nagyon tetszik a válaszuk is: „(…) Mialatt az emberiség egyik része a pandémia mögötti nagy, általános jelentést keresi, hogy (…) a járvány mint metafora mit is jelent, hogy mi van mögötte és az valami mit akar mondani nekünk, hogy mi itt a megfejtés, észre se vesszük, hogy a művészet mozgatja a szálakat. A kéz – gumikesztyűben vagy anélkül – a művész keze.”

Kocsis Noémi

 

 Képek: Harsány Patrícia