Azt sem tudom, hol áll a fejem/hova kapjak/merre van előre

Van ennek a mondásnak pár verziója, és elég sokszor hallom is őket, mert valahogy gyakori alapállapotunk az, hogy elborítanak bennünket a teendők. Nyilván a Ford dolgozóinak sem maximálták a láthatatlan, otthoni munkavégzését száz éve, de azt feltételezem, hogy nem is volt ennyi belőle. Persze nem rajtunk múlik, hogy egyre csak bonyolódnak a hétköznapok, sokat utazunk, sokat rohangászunk, sok olyan intéznivaló kerül a nyakunkba, amiket szívesen mellőznénk.

Álszentség lenne elhallgatni, hogy cserébe kapunk könnyítéseket is, akár csak a házimunkában. De az időbeosztás mégis elcsúszott valahol, és az én teóriám szerint ennek az az oka, hogy tele vagyunk félig-meddig munkaszerű tevékenységekkel. Mondjuk, amikor a nap végén bent maradsz tizenöt percet a munkahelyeden (ha egyáltalán bejárhatsz jelen körülmények között), és átbeszéled a napot egy kollégáddal, akkor az most minek számít?

Nyilván nem ez az a dolog, amit legeslegszívesebben csinálnál abban a pillanatban – de közben nem esik olyan rosszul megtenni, mint, mondjuk, a felmosást (ide mindenki nyugodtan behelyettesítheti az általa legjobban utált, de rendszeresen elvégzett feladatát).

És ez még egy olyan dolog, amit magad választottál. De ugyanide sorolható az utazás is, hiszen hallgathatsz közben zenét, beszélgethetsz – de azért van feladatod is: eljutni A-ból B-be.

Akinek gyereke van, tele van félfeladatokkal, hiszen egy kisgyerekkel lenni sokszor nagyon szórakoztató, és elvileg mindig élvezetes. Milyen sokszor halljuk szülőként: „Te akartad, te választottad ezt az utat, most aztán örülj neki, de nagyon.” Viszont egy kisgyereket rávenni, hogy felöltözzön és megreggelizzen akkor is feladat, ha ezzel most kiakasztom a jószülőségi biztosokat. És nem mindig örülök neki. Upsz.

Főzni szeretek, de elpakolni utána utálok, a menütervezést élvezem, a bevásárolást még online sem annyira. Sportolni nehezen indulok el, közben sem mindig élvezem, de utána jó – plusz ezt már tényleg pofátlanságnak érezném a munka kategóriába sorolni, még akkor is, ha amúgy a saját (testi és lelki) egészségemért dolgozom vele. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem tele a napom ilyen félfeladatokkal, amiket nem nevezhetünk valójában munkának, de azért a szórakozás kategóriába se tenném őket. És még akkor sem vagyok rendben a nyolc óra szórakozás tekintetében, ha ezeknek a felét munkának, a felét meg szórakozásnak számolom.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ezeknek egy része valójában az úgynevezett láthatatlanmunka-kategóriába tartozik, ami nagyon régóta létezik, de csak egy ideje van róla diskurzus – főleg a családon belüli egyenlőtlen eloszlásáról.

Arról nem szeretnék vitatkozni, hogy van hova fejlődni, mert ez egyértelmű, de szerintem ezek a sunyi kis kötelességek, mint az utazás, ügyintézés, vagy akár várakozás valahol, ezek borítják fel igazán az egyensúlyt.

De mit lehet tenni?

Nem vagyok életmódtanácsadó, sem coach, de azt tudom, hogy nekem sokat segít, ha tudatosítom magamban, hogy oké, ezek a feladatok vannak, de közben te töltöd meg őket tartalommal. Rajtad múlik, hogy hogyan fogsz bele, mivel egészíted ki (egy jó zenével például).

A másik dolog, ami szerintem fontos, hogy mindennap legyen fél órád, ami a szórakozás és a pihenés határán van, amikor tényleg csak magaddal vagy elfoglalva. Szerintem a XXI. század elején ezt kellene megénekelni!

Röviden összefoglalva: sajnos túlhaladtuk a Beatrice faék-egyszerűségű dalszövegét, nem reális a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás – mert már nem is léteznek ezek a kategóriák.

Vitatkozhatunk azon, hogy ez mennyire jó, de azért nézzük meg, hogy honnan jutottunk el ide, vagy egyáltalán oda, hogy száz évvel ezelőtt egy nagyvállalat (mai kifejezéssel multi) ki tudta mondani azt, hogy nem zsákmányolja ki a munkásait a szükségesnél jobban. Akiknek szintén volt otthonuk, gyerekük, kellett enniük, ételt szerezniük…

Kis történelmi munkaidő-áttekintés – így már nem is tűnik olyan vészesnek a helyzet

A XIX. század végén kezdődött meg a harc a nyolcórás munkaidőért, amikor még a százórás munkahét (!) volt az általános. (Jelenleg az Egyesült Államokban egy átlag munkás 44 órát dolgozik egy héten – a munkahelyén.)

Először Angliában hoztak törvényt a munkaidő maximálásáról 1847-ben: napi tíz órát megjelölve. A törvény ellenére ez csak az 1870-es években vált általánossá.

Melbourne-ben 1856-ban maximálták napi nyolc órában az építőmunkások terhelhetőségét – bércsökkenés nélkül.

Az állami alkalmazásban álló munkások az Amerikai Egyesült Államokban már 1868-ban napi nyolc órát dolgoztak, de csak ők. A következő években rendszeresek voltak a sztrájkok a többi munkás körében, ami végül 1886. május 1-jére éleződött ki végképp. Az ezt követő napokban több helyen lőttek a demonstráló tömegbe, ami halálos áldozatokkal is járt – az ő emlékük előtt tisztelgünk a május 1-jei munka ünnepével.

1866-ban az első Internacionálé genfi alapító kongresszusa is kimondta a nyolcórás munkaidőt mint elérendő célt, de a valódi bevezetése Európában 1917-ben történt, Finnországban. Aztán sorra követte a többi európai ország is.

Az Egyesült Államokban a Ford-gyárak gyakorlatát később átvették a különböző területen dolgozók megállapodásai, és 1937-re teljesen általánossá vált a negyvenórás munkahét.

Magyarországon is voltak rá kísérletek, de a világháborúk mindenhol elvitték a fókuszt erről a kérdésről. Aztán ki előbb, ki később kapcsolt, de már a harmincas évektől törvény rendelkezett a negyvennégy vagy negyvennyolc órás munkahétről, csak nem igazán tartották be, főleg nem a stratégiai iparágakban. Végül hivatalosan 1982. január 1-jétől vezették be a negyvenkét órás munkahetet, ami 1984-től vált negyvenórássá.

Ma, amikor a korábbinál jóval többen dolgoznak home office-ban, és egyre nagyobb hangsúlyt kap a munka–magánélet közötti egyensúly megteremtése, megint nehéz kérdés, hogy mennyire vagyunk elégedettek a helyzetünkkel.

Hiszen sok helyen száz éve még az volt az alap, hogy heti hét napon át napi tíz órát végeztek fizikai munkát a dolgozók tömegei. Ahhoz képest az én láthatatlan munkával és zenehallgatással összekötött utazással számított munkaidőm nem tűnik olyan kőkeménynek. Nem? Pedig néha azért az.

Ti mennyit szórakoztok egy nap?

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images