„Az van a szemünk előtt, ami igazán fontos: hogy vagy te, hogy vagyok én” – Egy fotós anyuka feljegyzései a karanténból
Vidéken, négy gyerekkel, karanténban. Éppen jókor jött, hogy újra elkezdjem naplózni az életünket. Különleges időszak ez, a mi generációnk első krízise. Szeretnék emlékezni, és szeretném, ha a gyerekeim, unokáim is emlékeznének majd. Ezért fotósként a számomra legkézenfekvőbb módját választottam a dokumentálásnak: elkezdtem fényképezni ezeket a nem hétköznapi mindennapokat. Baráth Mea gondolatai és fotói.
–
Együtt lenni jó, együtt lenni lehetőség. Intenzív, de gazdagító. Két éve költöztünk Budapestről egy csöppnyi nógrádi faluba, négy gyermekünkkel. Hálás vagyok, hogy kis közösségben élünk, itt néha el is felejti az ember a világ helyzetét, ha nem olvassa a híreket.
A családi élet nagycsaládban kifejezetten kalandos, néha túlságosan is. Állandóan történik valami, mindig beszél valaki, nincs megállás, folyamatosan adódik tennivaló. Sok ember sokat eszik, szóval a főzés is egy végtelen történet.
A karanténba zárt együttlét hatására minden nagyon felerősödik. Intenzívek az érzelmek, az egymásra hatás erős, amit kilélegzek, a többiek azt lélegzik be.
Minden hatalmasra nőtt: az öröm is, a bánat is. A kiabálás, a harag, a könnyek. A tánc, a nevetés. Az életet kitöltő ügyintézések, jövés-menés elmarad, és
az van a szemünk előtt, ami igazán fontos: hogy vagy te, hogy vagyok én. Hogyan működünk mi együtt.
Eddig sem tudtuk, mit hoz a holnap. De ez most az orrunk elé lett tolva, folyamatos valóságként. Azt látom, hogy nekünk jót tett. Értékelni tanuljuk ezáltal a pillanatot. Tanulunk a mostban létezni. Erre a kisgyerekekkel tölthető idő csodálatosan alkalmas, a jelen valóságának legteljesebb átélői.
A karantén sztárja, a kovász rajtam kifogott ugyan, de a kertészkedésbe sürgető lelkesedéssel vetettem bele magamat. Elkészült életünk első magaságyása, nagyon jó érzés saját termést eszegetni, még ha az egyelőre három szem eper, és egy fej saláta, akkor is.
Azt hiszem, életemben nem ettem ennyire finom epret, mint az a fél, ami hatfelé osztás után a termésből jutott.
Persze ezek apró semmiségek, de mégis, egy újfajta tudatosság első lépései. Trambulint vásároltunk, ahogyan talán most sokan mások is. Ikonikus tárgya lett ennek az időszaknak, terápiás minden ugrálás, dühből, és örömből egyaránt kapnak a rugói.
Tanulunk szembenézni a szorongással, kimondani a félelmeket, engedjük folyni a könnyeket. Aztán továbbmegyünk, egymás kezét fogva, a hitet választva.
A feladat: szeretni. Az életemet, magamat, a családomat. Ma.
Mindegy, mi lesz holnap.
