–

Zsidó családba születni Közép-Európában, az 1910-es években,

(pontosan 1913-ban): úgy tűnik, szerencsétlenebb időzítés és kombináció kevés volt a legutóbbi évszázadban. Egyéves korodban tört ki az első világháború, hét voltál a trianoni szerződés idején, amikor Erdély, a szülőfölded és a családunk otthona odalett, és nem voltál még tizennyolc, amikor az ország fasizálódása már kialakult tény volt. A húszas éveidet konkrét élet-halál harcban töltötted, és még mindig csak harminckét éves voltál a háború végén. Ezek voltak a felnőtt életed történelmi alapjai, ha ’56-ot vagy a negyven év kommunizmust lazán meg sem említem.

Hatgyerekes család legkisebbjeként születtél, negyedikként a lányok között, plusz két báty, mindez tisztes polgári környezetben. És egy sors, egy a millióból, a maga nemében mégis egyedülálló és megrázó.

És nem (csak) azért, mert rólad, a nagymamámról van szó. Nekem nyilván nem kis érzelmi plusz mindaz a személyes kötődés, szeretet és kapcsolat, ami közöttünk volt (és van), mert nagymamának is ugyanolyan páratlan voltál, mint embernek úgy általában. A generációd nagyjából minden tagja ugyebár harminc-negyven éves korára tele volt megrázó személyes tragédiákkal, minimum szétzavart családokról, szanaszét menekült, ilyen-olyan veszteségeket elszenvedő emberekről beszélgetünk, persze attól függően, hogy a második világháború hol és hogyan ért benneteket egyénileg és családilag.

Hős születik

Nos, a személyes tragédiát kezdjük talán ott, hogy huszonhárom éves korod óta udvarolt neked egy fiú. A háború nélkül ki tudja, mi lett volna belőle. A férfi azonban ’45-ben, a Szálasi-korszak egyik hullámában egyszer csak soha többet nem jött. Bandit elhurcolták, megölték. El sem tudom képzelni, hogy abban a folyamatos életveszélyben, amiben ezekben a hónapokban az egész család élt, hogy lehetett, lehetett-e egyáltalán felfogni, megemészteni ezt. Abban a korszakban, amikor tiszta erőből folyt a deportálás, amikor már a gettósításon túl volt az ország, amikor naponta kellett aggódni, menteni, izgulni, hogy melyik családtag jön/nem jön haza, ki hol van, és ki van/nincs biztonságban.

Főleg annak fényében teljesen elképzelhetetlen mindez, Nagymama, hogy mi, az utódaid, tudjuk, mit csináltál te éppen ekkor, ezekben a hetekben-hónapokban. Azóta megtudta már egy csomó ember. Dokumentum- és riportfilmek, interjúk készültek veled negyven-ötven évvel később. Mennyire büszkék voltunk, amikor már együtt laktunk a kilencvenes években, és hozzád becsöngetett Svédországból egy tévéstáb, amely előre időpontot kért. Hogy akkor ha mesélnél, meg filmre is veszik rögtön, meg hogy milyen hálásak neked. Bizony ám!

A hősök nem szárnyakat viselnek. A hősök – mint a mesében sokszor – olykor a legkisebb gyerekek a családban.

Ugyanis egy szerencsés családi kapcsolat révén te egészen véletlenül két évet töltöttél Svédországban, jóval a háború előtt. És megtanultad a nyelvet. Így aztán, amikor Budapesten a zsidók már nem igazán kaphattak munkát, te a svéd követségen jelentkeztél a nyelvtudás miatt. És felvettek, Nagymama. És nemcsak hogy „munkád” lett, hanem Raoul Wallenberg mellett, az ő csapatában lett munkád. És bizony részt vettél legalább négyezer-ötszáz (valójában pedig sokkal több) Schutzpass, azaz védlevél/menlevél elkészítésében.

A többi történelem

Hetvenöt évvel ezelőtt több más emberrel együtt részt vettél több ezer ember közvetlen megmentésében, akik a védlevél nélkül Auschwitzba kerültek volna. Egy szerény kis asszony, a hatodik gyermek. Az nagy dolog volt, úgy mondtad, ha elmesélted nekünk. Hát, az elég nagy dolog volt, Nagymama.

Az nagyjából tizenkét-tizenötezer leszármazottat jelent, akik ma azért élhetnek, mert ti ott megírtátok ezeket a védleveleket.

És nem felejtem el az arcodat, amikor 1994-ben, a történtek után pontosan ötven évvel elmentünk családilag megnézni a Schindler listája című filmet. Bizony nem felejtettem el még abban a sokkos állapotban sem, hogy oldalra nézzek a moziban. És kővé dermedtem attól, amit láttam. Láttam ugyanis a zokogó anyámat, az ő kezét nyugtatóan simogató, hüppögő apámat és láttalak téged, Nagymama. Ahogy elszürkült arccal, de egyetlen könny nélkül nézted azt a filmet.

Ott, a moziban értettem meg, miközben a halálos félelem futkosott a hátamon a fokozhatatlan szörnyűségtől, amiről rengeteget tudtam ugyan, de széles vásznon nézni mégis iszonyú volt – hogy te azért nem sírsz, mert te ott voltál. Élőben nézted és csináltad ezt végig. És élőben ott és akkor sírtál el minden könnyet, ami elsírható volt ez ügyben. Az összes könnyedet.

Nem mellesleg meg lehet próbálni, de felesleges azt hinni, hogy bele tud bármelyikünk helyezkedni egy olyan életérzésbe, amikor ötven évvel a borzalmak után ülsz a családoddal egy moziban, nézed EZT a filmet, és közben az jut eszedbe, hogy TE és a társaid annak idején egy pontosan ugyanilyen mentőakció részesei voltatok. Csak még sokkal több ember életét sikerült megmenteni. Az milyen érzés lehetett, Nagymama?

Miklós

És közben a háború, az elhurcolások, a fokozhatatlan téboly folytatódott. És ebben az őrületben a sors melléd sodort egy halk szavú, hórihorgas fiút. Ő egy gyalogmenetből szökött el valahogy tizedmagával, amelyik menet nyilván egy tábor irányába tartott. Hazagyalogoltak – úgy néhány száz kilométert. A háború tönkretette a gyomrát, operálni is kellett. Tűvékony maradt egész életében, pedig így is húsz centivel magasabb volt, mint a korosztályában a férfiak. Kiderült róla, hogy törődő, okos, melegszívű, őszinte ember. Neki nemcsak a barátnője, hanem még több családtagja is odaveszett, gyakorlatilag egyedül maradt. Türelmes volt, értett mindent. Nem kellett elmagyarázni, hogy gyászolsz, mindenki gyászolt. Az élet nem a feje tetejére állt, hanem megállt. Szó szerint, képletesen, átvitt értelemben és mindenhogyan.

Ez a férfi viszont ott és akkor megfogta a kezedet, és soha többé nem engedte el. Ő volt Miklós. Nekünk csak Nagypapa. 

Nagypapa 1907-ben született

Negyven évig vigyázott Nagymamára. Soha embert olyan beszédesen csendben lenni nem láttam. Az egész sorsa az arcára volt írva. A legcsodálatosabb értelemben egyszerű ember volt. Nem bonyolította a dolgokat, mert átélte, hogy milyen az, ha azok nagyon bonyolultak. Ő az egyszerű dolgokért élt. Csak rátette a kezét Nagymama vállára, „csak” megpuszilta a homlokát. Csak halkan megköszönte az ételt. Miközben jókedvű ember volt, érdeklődött az új dolgok iránt, olyan pengeéles volt az elméje, hogy hetvenöt éves korában állítólag masszív életveszély volt leülni vele ultizni. Keresztrejtvényt fejtett, olvasott és mesélt. Csodákat és borzalmakat, már amihez elég nagyok voltunk. Nagymama néha ráncolta a homlokát. Csak sokkal a halála után (amikor is összeköltöztünk a Nagymamával, hogy ne legyen egyedül) tudtam meg, hogy

a Nagypapa egyik nagy álma volt, hogy megérje a 2000-es évet. Mert az olyan mágikus, kerek, és ő akkor már 93 éves lenne. Nyolcvanéves korában ment el. 

Napló, egy család története

Nagymama egy csendes délutánon mesélte el (még Nagypapa életében) ezt a Wallenberg-sztorit. Illetve az unokái kezébe adott egy naplót. Amit nem ő, hanem még az édesanyja kezdett el írni az 1800-as évek végén, ő pedig hozzáírta a magáét. Mai fejjel felfoghatatlan kincs, de már gyerekként is beszéltünk róla, hogy abban a könyvben kemény dolgok lehetnek. A családom története visszamenőleg százharminc évre. Ad egy felelősségérzetet, egy tartást, egy hovatartozást. Főleg, ha az ember nagymamájáról olyasmi derül ki, amit kábé a Schindler listájában látott az ember.

A napló meg (ha már filmek) A napfény ízét juttatja most utólag eszembe. Csak itt egy 160 centis néni (és az anyukája) a mesélő egyes szám első személyben, akit én inkább a kegyetlenül finom réteséről, a zseniális zöldborsóleveséről és a közös kanasztapartikról azonosítottam korábban, nekem ezek a vele kapcsolatos közös emlékeim. És akkor, úgy tizennyolc-húsz éves koromban elkezdtem felfogni, hogy ki az igazi hős. Hogy Nagymamához hasonlóan Budapesten, Magyarországon, és Európában vajon hány ugyanilyen hős volt.

Hány nagypapa és hány nagymama őrzött ilyen, ehhez hasonló történeteket, függetlenül attól, hogy hány ember megmentéséről van szó, hanem úgy lelkileg, mint örökséget, hányan hordoztak ilyesmit?

Hányan adták át vajon az utódoknak ezt az „élményt”, ezt a tanulságot, és vajon az utókor mekkora része képes méltóvá válni ehhez? 

Példakép

Ez a 160 centis néni – bizton jelenthetem – egész életében méltó volt a saját örökségéhez. Példa volt ő, és olyan példa volt, hogy amikor 84 éves korában az a remegő hangú kis néni kiállt egy családi esküvőn és szólt az emberekhez (hibátlan!) német és magyar nyelven, akkor az őt nem ismerő vendégek közül többen bőgve álltak fel az asztaltól, mások pedig egész egyszerűen odamentek hozzá, és hálálkodva kezet csókoltak neki. Sosem láttam hasonlót. Pedig egy mukkot sem beszélt akkor és ott Wallenbergről. Nem is tudta róla a vendégsereg jelentős része. Nem hencegni állt ki. Hanem arról beszélt, hogy a család összetartása és a szeretet mire képes, mit jelent, miért fontos. 

Nyolcvanhat és háromnegyed évesen is példát mutatott. Az, aki kézen fogta őt a pokolban, nem érhette meg a 2000-es évet. Nagypapa 1987-ben elment, és Nagymama saját elmondása szerint az unokák és a család maradtak az egyedüli ok, amiért neki érdemes volt még élnie. Aztán tizenkét évvel később, 1999 tavaszán combnyaktörést szenvedett. Egyszerűen olyan öreg volt a csont a testben, hogy amíg az egyik lábát felemelte, a másik eltörött. Hónapokig feküdt, aztán járókeret, bicegett, lelassult. A teste. Az elméje nem.

De láttuk rajta, hogy elfáradt. Láttuk rajta, hogy elkészült az életben mindennel.

Hogy minden poklok szörnyűséges pokla után szerinte is boldog gyerekeket, büszkeségének netovábbjait, azaz gyönyörű unokákat, és legfőképp működő, szerető, összetartó családot hagy hátra, ami az ő és a férje kitartásának, élni akarásának az eredménye. Igen, tőlük olyat kért, olyat követelt a sorsuk, amitől a keménység, a kitartás, az elszántság, az akarat, a szeretet, az újrakezdés, a gyász, a bárki és bármi elveszítése, és az élethez való ragaszkodás egy másik dimenzióba kerül. És az én hitem szerint egy ilyen élet jutalmaként Nagymama eldönthette, el is döntötte, hogyha a férje nem érhette meg, akkor majd ő – törött vagy félig gyógyult combnyakkal – csak azért is megéri helyette, neki és érte azt a bizonyos 2000. január 1-jét. A mágikus „kétezret”.

Végső búcsú

Ezért aznap délután, 2000. január második napjának délutánján, túl mindenen és lezárva mindent, boldogan, egy elmondhatatlan, elképzelhetetlen, mégis gyönyörűen kiteljesedett és csodálatos élet végén ő befeküdt a kis szobájában az ágyába. Kibújt a kis papucsából, felakasztotta a köntösét a fürdőszoba ajtaján lévő kampóra, kért egy kis gyümölcsöt és vizet a lányától, és lefeküdt. Többé nem kelt fel. Nem nagyon beszélt. Elköszönt. Elköszöntél, Nagymama.

Január 9-én mentél el örökre. Olyan ember voltál, hogy még a halálod is gyönyörű szép volt, pedig az lehetetlen. Olyan ember voltál, aki még a halálával is tudott példát mutatni, az összetartozás csodálatos, felemelő példáját.

Soha el nem felejthető, lenyűgözően csodálatos ember voltál minden értelemben, Nagymama. Köszönöm. Köszönjük. Mi, a szerencsések, akik a családod lehettünk és lehetünk, és azok vagy tízezren, akik ma miattad, miattatok élhetnek. Sosem tudjuk teljesen megköszönni, sem mi, sem ők. Ezért tisztelgek előtted nyilvánosan húsz évvel később. Mert sosem felejtjük el érteni, megérteni, és megpróbálni továbbadni mindazt a mérhetetlen emberi csodát, nagyságot, önzetlenséget, azt a tapsvihartól mentes döbbenetes bátorságot és hősiességet, valamint anyai és nagyanyai szeretetet, példát, bölcsességet, türelmet, a békéhez, az élethez és a szeretethez való ragaszkodást, a család szentségét, amit tanítottál nekünk az életeddel. Édes kicsi Nagyikám. 

Doffek Gábor

A képek a szerző tulajdonában vannak