Irigylem őt, amiért képes ott lenni, ahol és amiben éppen van – Krajnyik Cintia a nagymamájával beszélgetett

–

A tudás több százezer éves hierarchiája megremeg

Y generációsként az utolsó olyan nemzedékhez tartozom, amelynek gyerekkorában már jócskán jelen voltak ugyan digitális eszközök, mégis, jellemzően inkább analóg világban éltünk. Szerencsésnek mondhatom magam, mert volt már televíziónk, vezetékes telefonunk, videókameránk, -lejátszónk, vagy éppen -magnónk, amikor egészen kicsi voltam, de az még mindig felfoghatatlan kiváltságnak tűnt, ha valakinek Nintendója, vagy számítógépe volt otthon. (Ami akkor egyébként, méreteit tekintve, jóval nagyobb helyet foglalt el.)

Mégsem éreztem annak a hiányát, hogy nem a képernyő előtt töltöm a napot,

a kreativitásom szárnyalt, rajzoltam, festettem, gyurmáztam, gyöngyöt fűztem, hímeztem, babáztam, olvastam, vagy éppen azt képzeltük a barátnőimmel, hogy egy szuper híres lánybanda tagjai vagyunk, és ennek megfelelően improvizáltunk naphosszat.

Ahogy azonban közeledtünk az ezredfordulóhoz, egyre több eszköz jelent meg a piacon, ezek aztán annak rendje és módja szerint egyre inkább a háztartások hétköznapi részévé váltak. Ezzel együtt, a mai gyerekekkel ellentétben, akik már beleszületnek a digitalizált világba, nekünk, a mai harmincasoknak, ugyanúgy meg kellett ismerkednünk a mobiltelefonnal, az internettel, a digitális fényképezőgéppel, a GPS-szel, mint a szüleinknek. A használatukat tulajdonképpen együtt sajátítottuk el velük.

Viszont éppen ez a digitális forradalom teremtette meg azt a furcsa, némileg ellentmondásos helyzetet, hogy már egészen kicsiként sokkal több információ volt elérhető számunkra a világról, mint a nagyszüleinknek.

Persze, minden generáció úgy hiszi, hogy okosabb, bölcsebb, és zsenge kora ellenére is tapasztaltabb az őt megelőző korosztálynál, de a digitalizáció valós lehetőséggé tette mindezt, felborítva, de legalábbis megrengetve a tudás több százezer éves hierarchiáját a generációk között.

„Soha nem felejtem el, amikor eljöttél hozzánk nyaralni, és magatokkal hoztátok a videómagnót, hogy nálunk is tudj meséket nézni. Anyukádék hazamentek, nekem meg fogalmam sem volt, hogyan kell bekapcsolni, elindítani a lejátszást, pedig nem voltam idős, még ötven sem. Te pedig odaléptél, a kis csöpp ujjaiddal megnyomtál pár gombot, és mire kettőt pislogtam, már ment is a rajzfilm. Hároméves voltál. Nem akartam elhinni, hogy én ekkora balfék vagyok, te meg piciként ilyen okos!” – meséli az én Böbe mamám, akiben valóban mély nyomot hagyott a történet, ugyanis lassan harminc éve a családi legendárium fontos eleme, és szerinte ékes bizonyítéka, hogy már kicsiként is milyen éles elmével bírtam.

Egymástól tanulni, 45 év távlatából

A viccet félretéve, ha Böbe mamára gondolok, nekem sokkal inkább az jut eszembe, amit én tanultam tőle, nem az, amit ő tőlem. Ahogy két évvel ezelőtt írtam róla a nagyszülők világnapján: „Olyan határtalan önzetlenség árad belőle, amit Y generációs fiatalként nehezen fogok fel. Nem azért, mert bennem ne lenne meg a képesség a feltétel nélküli szeretetre, hanem azért, mert egész egyszerűen én már egy sokkal énközpontúbb világban szocializálódtam.

Az ő élete nem arról szólt, hogy mire vágyik, mit szeretne, mik az álmai és beteljesületlen kívánságai. Sokkal inkább a kötelességek teljesítéséről, a feladatok elvégzéséről,

és arról, hogy a lehetőségeihez mérten mindent megadjon és megteremtsen a gyerekeinek, később pedig nekem, ha már a sors így hozta, hogy nagyszülőből újból szülővé kellett előlépnie.”

Tizenkét éves koromtól Böbe mama nevelt, így közvetlen közelről kísérte végig, amikor először lett otthoni internetem, laptopom, digitális fényképezőm, vagy éppen mp3-lejátszóm. Noha fiatalon lett nagymama, és mindig is kíváncsi természet volt, valahogy soha nem érzett kínzó vágyat arra, hogy megtanulja ezeknek az eszközöknek a működését, elsajátítsa a használatukat készségszinten. Ugyanakkor mobiltelefon és tévé nélkül ma már el sem tudja képzelni az életét. Olyannyira, hogy

amikor rákérdezek, mi volt jó abban a korban, amikor még nem volt mobil, a gondolkodás nélküli, zsigeri válasza az, hogy „Semmi!

Bár a telefontól az elején idegenkedtem, és legtöbbször ma is összevissza keresgélem rajta a gombokat, de az pazar, hogy secperc alatt eléri az ember a másikat, ha beszélni akar vele, bárhol is legyen.”

Igaz, azért azt is hozzáteszi, hogy azt viszont szomorúan látja és hallja, hogy mekkora távolságot tud teremteni, hogy sokan egész nap csak a mobiljukat nyomkodják. „Szoktam látni a rendelőben, ha orvoshoz megyek, hogy mindenki csak azt a hülye telefont bújja, fel se néznek, csak ülnek görnyedve. Hallok sokszor arról is, hogy családon belül van abból perpatvar, hogy már nem tudnak egymással mit kezdeni, a fiatalok hajlamosak úgy ülni, mint a múmiák, és képtelenek kommunikálni. Arról ne is beszéljünk, mennyi baleset van a mobilozás miatt! Mindenesetre azt nagyon csodálom, amilyen gyorsan tudtok gépelni. Na az valami észbontó! Meg azért jó, hogy ennyi mindenhez hozzáfértek, nektek már tényleg kinyílt a világ. A szomszéd kis fiatal hölgy is, meg te is sokat szoktál segíteni, ha valamiben elakadok a telefonommal. Nélkületek biztos nem tudtam volna megtanulni használni.” 

Abban egyetértünk, hogy az eszközfüggőség, ha nem is egyetlen, de minden bizonnyal leghatásosabb ellenszere

a közös élmény, a valódi kapcsolódás, amikor mélyebb beszélgetések zajlanak, és amikor feléled a különböző generációk közötti kíváncsiság, az érdeklődés, a fiatalok részéről a múlt, az idősek részéről a jelen és a jövő iránt.

A megtartott figyelem, és a „nem történik semmi”

Abban biztosan teljesen másképp működünk, hogy a nagymamám generációja nem ütközik meg azon, ha épp nem történik semmi. Ha magamból indulok ki, engem állandóan ezer impulzus ér, ha más nem, hát a telefonom képernyőjére érkező értesítésdömping formájában. Az elmúlt években egyértelműen tapasztalom, hogy sokkal rövidebb ideig vagyok képes egyetlen dologra fókuszálni, állandó mozgásban vagyok, és örökös késztetésem van, hogy az üresjáratokat „hasznosan” töltsem el, még ha ez nem is jelent más, mint azt, hogy sorban állás közben pörgetem a közösségi médiát. Mama ezzel szemben tökéletesen elvan, ha egy nap semmi más nem történik azon kívül, hogy megfőz, kitakarít, keresztrejtvényt fejt, este pedig tévét néz. Egészen más körülmények között kondicionálódtunk, és bevallom,

néha nagyon irigylem, amiért ő valóban képes ott lenni, ahol, és amiben éppen van, akkor is, ha az épp nehéz, fájdalmas, vagy teljesen eseménytelen számára.

Amikor arról kérdezem Böbe mamát, hogy mi az, amit leginkább szeret a tévében, a válaszából is azt hallom ki, hogy közel a nyolcvanhoz még azért örvend olyan szellemi frissességnek, amilyennek, mert érdeklődik a világ dolgai iránt. Mindig naprakész, ha hírekről van szó, érdeklik a természetfilmek, a talkshow-k, de természetesen a szórakoztató műsorok és a sorozatok is.

Azt mondja, ha tudná használni az internetet, amire szerinte képes is lenne, ha valaki megtanítaná, akkor még több hírt olvasna, érdekes videókat nézne, és a receptek között is böngészne, bár véleménye szerint a legtöbb mai recept tele van fura fűszerekkel. Amikor felajánlom neki – ahogy az elmúlt években már sokszor tettem –, hogy megtanítom a telefonján az internet használatára, mégis inkább visszakozik,

azt mondja, fél a csalóktól, bár megingathatatlan magabiztossággal állítja, hogy ha telefonon próbálnák bepalizni, rövid úton elhajtaná a szélhámosokat melegebb éghajlatra.

Emlékeztetem, hogy ma már számos olyan kezdeményezés létezik, amely éppen abban segíti az idősebb generációt, hogy megtanulják biztonságosan használni az internetet. Arról is biztosítom, hogy ha kedvet kapna egy kis virtuális barangoláshoz, örömmel készíteném fel, hogy mi az, amivel elkerülhető, hogy átverés áldozatává váljon, és annak a lehetőségét is felvillantom, hogy cserébe hogyan tágulna ki számára a kommunikációs tér, és mennyi új információhoz juthatna hozzá. Böbe mamához illő diplomatikussággal annyit mond, még átgondolja, de azért látom rajta, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődését. 

Digitális eszközök ide vagy oda, szeretném hinni, hogy a magabiztosságom, a nyitottságom egy jó részét tőle örököltem. Mindaddig pedig, amíg én el tudom neki mesélni, többek között azt, hogy mi mindent láttam az interneten, minden a legnagyobb rendben. Az pedig csak hab a tortán, ha a legközelebbi találkozónkon már azt tanítgathatom neki, hogyan tudnánk videócsetelni.

A képek a szerző tulajdonában vannak. 

Krajnyik Cintia