–

Ha spri vagy, ciki vagy! – nevetett rám Klára, aztán elfordult tőlem

Nem tudta, hogyan viszonyuljon ehhez a témához. Itt áll előtte egy másik nő a társaságban, aki nem tűnik butának, értelmiségi, és a reinkarnációról beszél. „Agyrém” – ezt gondolhatta magában, ahogy riadt arca elárulta.

Spirituálisnak lenni, ezoterikus témákról beszélni, vállalni ezzel kapcsolatban bármit, kínos. Emlegetni a lelket, a lélekvándorlást, kutatni az álmokat, megtapasztalni az anyagelvűséggel nem magyarázható élményeket. Mindez tényleg ciki, nem szalonképes. A hagyományosan vallásosak vérmérséklettől függően elfordulnak az ilyen embertől, ironikusan másfelé terelik a szót, az értelmiségiek hallgatnak vagy keresztkérdéseket tesznek fel, ha szangvinikus természetűek, leostobázzák az illető spirituálist, és kimennek a konyhába inni.


Az értelmiségi lét és a spiritualitás nem összeegyeztethető

Ez csak két embernek sikerült talán nálunk, Szepes Máriának és Müller Péternek. Nekem utóbbi volt a tanítóm azon az útszakaszon, amelyet párhuzamosan követtem két évtizedig, amikor naponta olvastam szépirodalmat és ezoterikus írásokat.

Aztán elbuktam az életben. Hiába volt a sokféle könyv elméleti ismerete, a nagy próbánál nem adtak támaszt. Ekkor kerestem fel életemben először segítőt.

Sok kíváncsisággal és kétséggel mentem el hozzá. Lélekgyógyász volt, az egyik legjobb. Ez első alkalommal nem derült ki, sőt még szimpatikusnak sem találtam. Azért mentem vissza másodszor is hozzá, mert azt a kérdést tette fel, amit én soha nem mertem magamnak, és mert eszembe jutott, hogy pár hete még azt fontolgattam, ki kellene lépni az életemből. Ilyesmi hogy juthat eszébe annak, akinek látszólag teljesen rendben van az élete? Az előbbi mondatban ott a válasz.

Legtöbben a látszatot pajzsként magunk előtt tartva élünk

A látszat olyannyira fontos, hogy gyakran egész életünket elhazudjuk önmagunk előtt. Amikor elmentem a segítőmhöz, arról volt szó, hogy nem akarok tovább hazudni. Útnak indultunk. A gödörben, a lételhagyásból már felfelé nézve azt mondtam: mindent tudni akarok magamról. Amikor egy év után nyögtem a nehézségektől, segítőm azt felelte, senki nem ígérte, hogy könnyű lesz. Ám pont annyit kaptam, amennyit elbírtam, és ez mindenkivel kapcsolatban igaz. Az önszembesítés országútján annyi súlyt raknak ránk, amennyit cipelni bírunk.

Sokkal kisebb csomagot terveztem átvenni

Akkorát kaptam, hogy ma sem hiszem el, de aztán leperegnek bennem a történetek, amelyek úgy illeszkednek, mint egy mozaikokból álló kép, ahol minden darabnak helye van. Döbbenetes tablóm van, nézni is teher. Mégis: az összes történet én voltam, és valahogy könnyűnek tűnik mind. Talán mert ismerős, mert vállaltam. Általuk, velük nagyon sokszor adtam is, de elsősorban magamon segítettem. Az összes frusztráló problémámra, vonzalmamra és utálatomra válaszoltak a történetek. Segítőm nem egyedül végezte a munkát. Az út hozadéka volt, hogy magam is dolgoztam magamon. Nagyon akartam, és mindennap beleraktam, s még ma is belerakom az időt és az energiát.

Zökkenőkkel indult az egész

Rendes értelmiségi, racionalista múltam van. Húszévesen a konyhaasztal mögött ülve apámmal mérgesen vitáztam, hogy micsoda butaság isten léte. Hogyan létezhet valami, ami nem látszik? Másnap kezdődött. Testen kívüli élményben volt részem, a semmiből érkezett, és amikor majd' megfulladtam a rémülettől, a semmibe futott. De megtörtént, és józan voltam, ott voltam, én voltam. Ilyen értelmezhetetlen élményekből akadt még néhány az elmúlt évtizedekben, le sem írom őket, mert visszaolvasva butaságnak tűnnek.

A „másik világból” jövő eseményeket lehetetlen hitelesen közvetíteni. Vagyis a spiritualitásra nem vágytam, a megmagyarázhatatlan történetek találtak meg engem, nem én őket.

Tény, hogy kíváncsi voltam, figyeltem, de ugyanannyiszor vontam kétségbe vagy negligáltam is ezeket az eseményeket. Amikor „kiszálltam” a testemből húszévesen, hitetlen kamaszlány voltam, akit a bulizás meg a szerelem érdekelt, nem a túlvilág léte. Ma a gyermekemre és az értelmiségi létben elért eredményeimre épp olyan büszke vagyok, mint arra az önismereti útra, amit a spirituális kereséssel magaménak mondhatok.

A spiritualitásról való beszédet nehezen és dadogva vállaltam

Az ilyesmiről szinte lehetetlen kulturáltan szólni.

Az ellenérzések egyik nagyon is érthető oka az a médiában ezotéria néven futó borzalom, ami beszennyezi az igazi spiritualitást.

Amikor az egyik tévécsatornán egyszer egy férfi „megjósolta” egy betelefonálónak, hogy hamarosan meg fog halni valamelyik hozzátartozója, lekapcsoltam a tévét, kinyitottam az ablakot, a dühtől sokáig gondolkodni sem tudtam. Szörnyűnek éreztem, hogy egy platformon vagyok egy ilyen emberrel.

A spirituális témákról való beszédre a tudomány nem reagál érdemben, mert nem is veszi komolyan.

Falak takarják el a lényeget, és ezeket ledönteni a mai ember egyelőre alig képes. Háromszáz évvel ezelőtt Franciaországban útjára indult a felvilágosodás, s térhódítása messzemenően meghatározza mai gondolkodásunkat. A tudomány, a látható és bizonyítható eredményekkel alátámasztható tételek lettek szemléletünk iránytűi. Természetes, hogy mindez bekövetkezett. A keresztény vallás uralta kulturális középkor ezer évig tartott, a sötét jelzőt joggal érdemelte meg, elég, ha az inkvizíciókra, a szeretet nevében elkövetett gyilkosságokra gondolunk. Az 1700-as években ebből lélegzett fel világunk, s jutott uralomra a tudományközpontú lét. Hogy újra közbeszéd legyen az ősi mítoszok tapasztalati tudástára, a hit, a nem látható világ, ahhoz hosszú időnek kell eltelnie.

Lehet persze már szólni róla, hisz létrejött a kommunikációs világháló

Mindenről fogalmunk lehet, mindennek utánajárhatunk, ami érdekel minket. Ugyanakkor a töménytelen hír nehezíti is a helyzetet, a túl sok információ káoszt szül, és jelenleg ott tartunk, hogy a legtöbbször nem vagyunk képesek kiszűrni, mi igaz, mi hamis.

A másik lényeges momentum, hogy kifelé tekintünk. Kint keressük az élményeket, a testet, szellemet, lelket kényeztető dolgokat. A világ tele van anyagi élményforrással, utazási, kulturális, szórakozási lehetőséggel, melyekben megtalálni véljük önmagunkat. Megszületett természetesen a spirituális kínálat piaca is, amit általában gúny és megvetés övez, de erről, ahogy fent írtam, az ezoterikus média bőven tehet, s ez akkor is így van, ha emögött sokan tudatosságot sejtenek.

Akkor mit tegyünk?

Hogyan induljunk befelé, megkeresni saját kérdéseinkre a hiteles válaszokat? Lehet, hogy nem lesz mindenki olyan szerencsés, mint én voltam, hogy éppen azt az embert találja meg, akit kell, és végig is tudja járni az útját. Talán nem. Ám ha súlyos életkrízisbe kerül valaki, vagy belebetegszik és belehal, vagy elindul. Ehhez – a befelé induláshoz – kell a legnagyobb bátorság, az igazi kurázsi. A lélekelemző szakember mindig csak útjelző. A karját nyúltja, átmeneti enyhet ad.

De szaladhatunk egyiktől a másikig, sajnálhatjuk önmagunkat, vádolhatjuk a felmenőinket, nem lesz elég, ha két dolgot nem teszünk meg.

Egyrészt nem mondjuk ki teljes őszinteséggel, kik vagyunk és mi a bajunk. Ez igen kíméletlen. Megnevezni akármit, ami szégyellnivaló. Mondd ki, hogy homofób vagy, gyűlölöd a más bőrszínű embert, hogy nem tudsz nyugodtan, hisztik nélkül élni. Más nem fog vele szembesíteni, mert nem teheti meg. Akadt már olyan ismerősöd, akinek abnormális viszonya volt az ételekhez, körbebástyázta az egészet adatokkal, betegségekkel, s amikor rátört a falásroham, nem tarthattál elé tükröt, hogy mániásan fél az elhízástól, mert retteg a testi kontaktustól? Nem lesz elég erős ahhoz, hogy ebbe belenézzen. A legtöbbször kicsit vagy nagyon, de mindenki hazudik körülöttünk.

Igazságainkat pedig mi is tudjuk, csak szembekerülni velük szörnyű.

A másik alapvetés az aktivitás

Légy tisztában azzal, hogy a változtatás, az önszembesítő út napi munka. A pirulák, a segítőnél való oldások, beszélgetések tünetileg oldják meg, a nagy gondon nagyot nem fognak változtatni. Te is benne kell, hogy légy a saját fejlődésedben. Ez megúszhatatlan, és aki egyebet állít, csatlakozik önáltatásodhoz.

Hogyan dolgozz magadon rendszeresen? Nézz befelé! Ennek az útnak az élményét egyik csodás bel- és külföldi utazás sem pótolja, s ha végigjárod, olyan élményben lesz részed, amiről egyetlen reklám sem mesél.

Relaxálj, meditálj, áss le önmagad mélységébe! Ha a téged feszítő kérdésekre az alkotás a válasz, és ez az önismereti utad, alkoss! A művészeti folyamat flow-ja kultúránk egyik legjelentősebb ön- és kollektív létet támogató élménye.

Mindez spiritualitásnak nevezhető

Tevékeny, munkás, élethosszig tartó állapot. Koncentrált, áramló, analizáló és összegző, a felismeréseké, a lelket feltépő történeteké, az elcsitulásoké, a csend, a kívülről látás tanulásáé. Minden kapott élmény integrálódik, és te több leszel általa, sokkal több, mint előtte voltál. Létedből drágakő lesz. Nincs rá recept, minta, a tiéd, a sajátod, neked kell meglelned és végigjárnod. Segítővel akár, mégis egyedül. Hogy miért? Mindannyian tudjuk, hogy végső soron ezért érkeztünk a Földre. Hogy a gyémántot megleljük önmagunkban.

Ez a spiritualitás.

Kulcsár-Szabó Anita

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images