Ez azért nagy probléma, mert Tomika például sokkal, de sokkal veszélyesebb, mint egy láncfűrész. Pláne, ha összeáll duettbe Annával játszani. Mármint az idegeinken. Úgyhogy – magad, uram, ha szolgád nincsen – írtam egy sorvezetőt a gyerekek közé keveredő felnőtteknek.

Herczeg Zsolt használati utasítása gyerekekhez

Van, amit nem lehet szépen mondani, csak őszintén. A gyerekekkel kapcsolatos első és egyben legfontosabb szabály is ilyen.

Amennyiben engedély nélkül hangokat kiadó játékot hozol nekik ajándékba, halott ember vagy. Becsomagolhatom és felmasnizhatom neked, de a veleje akkor is csak annyi, hogy ha a jó szívvel hozott fröccsöntött szarod szirénázik, tolatóradarozik, a belsejében homokos menyétek játszanak vadászkürtön vagy kóristafiúk éneklik az angol ábécét, akkor Ki. Leszel. Végezve.

Annának például van egy fél pingpongasztal méretű, hetvenhét színű nem-is-tudom-mije, amin számozott zongorabillentyűk, állatfigurás nyomógombok, napocskás fogaskerekek és más giccses polietilén biszbaszok vannak, mindegyik mögött egy aljasul elrejtett hangszóróval, amikből kontrollálhatatlan kakofóniában ömlik a polifonikus pentaton.

Nyugodtan költhetsz ilyenekre, de jobb, ha tudod, hogy közös a sorsuk, és az sanyarú: egy héten belül garantáltan elhangzik a „sajnálom, kisfiam, elromlott” hazugság. És utána a többi néma, áldott csend! Mi a tanulság? Ha ajándékot vásárolsz egy kisgyereknek, és kedves az életed, akkor kérdezd meg a szüleit, hogy mit vehetsz neki.

A gyerekek ugyanis önerőből is épp elég hangosak. Ezt a szülőknek nyilván nem kell beleírni a használati utasításba, hiszen számukra két dolog már az életre szóló házibuli legelejétől nyilvánvaló. Az egyik, hogy

A cikk a hirdetés után folytatódik!

a gyerek hangja alapjáraton is átmenetet képez a jaguárverembe esett mexikói arapapagáj rikoltása és a kolumbiai vörös bőgőmajom párzási üvöltése között. A másik, hogy ha egy gyerek tüszköl, mert náthás (MINDIG náthásak!), akkor úgy néz ki, mint egy részeg szakács, aki fejjel előre belesett a zöldborsófőzelékbe.

De ez utóbbi most csak egy kivételesen gusztustalanra sikerült mellékszál, hagyjuk is elvarratlanul. Visszatérve a decibelbébikre: a gyerekek többsége – ha rajta múlik – egyszerűen képtelen halkan beszélni, pláne csendben maradni. Oké, állítólag vannak fikuszfiúk és leanderlányok, akiket oda tehetsz száradni a szobasarokba, és nem zavarnak senkit, de én nem sok ilyet ismerek. A saját családunkban pedig konkrétan egyet sem.

A zömük egyfolytában kiabál – pláne, ha többen vannak –, és ne szépítsük: ez mocskosul idegesítő.

Én nem is várom el senkitől, hogy néha ne akadjon ki a gyerekeimen. Nekem mindennap ötször sikerül. Ugyanakkor teljesen természetes, hogy a gyerekek „hangoskodnak”, sőt örülni kell neki, tudniillik a gyerek nem hülye, csak alacsony. (Ezt Hanga Zoli barátomtól, a Fővárosi Állatkert szóvivőjétől loptam, csak ő az állatokra használja.) Pontosan tudja, hogy ha a figyelmedre vágyik – és egyfolytában azt teszi! –, akkor azért meg kell harcolnia. A te dolgod, hogy megneveld. Lehetséges ám! Tomika – aki azért egy utcát saroktól sarokig simán telebeszél – Anna keresztelőjére sétálva tíz perc alatt felfogta, utána pedig végig betartotta a szabályt: a templomban csendben kell lenni. Hogyan értük ezt el? Tízezerszer elmondtuk neki különböző szituációkban, hogy ott és akkor éppen miért kell levennie a hangerőt, illetve kíváncsivá tettük őt a rá váró élményekre. A hangsúly a „miért?” megválaszolásán van! Nem azért kell csendben lenni, „mert azt mondtam”, hanem azért, mert érdemes. Megérti.

Ha viszont mégsem, akkor még mindig ott van neked a szülők szuperfegyvere, a gyereknevelés Hattori Hanzója, az elterelés. Szenzációsan működik! Ha a gyerek minden józan érved ellenére továbbra is elsőrangú ötletnek találja, hogy zsilettpengéket dobáljon a konnektorba, esetleg szeretnéd, ha nem venné észre a séta közben gané módon mellé keveredő játékbolt kincsekkel teli kirakatát, vagy éppen egy olyan hisztiroham kellős közepén van, amiért a XIX. század jobb pszichiátriáin még simán gyengeáramra kötötték az embert, akkor ránts elő valami döbbenetes újdonságot, amivel eltereled a figyelmét.

Például kiálts fel, hogy „a mindenit, te is láttad, hogy elrepült ott egy rózsaszín víziló a szájában egy albínó unikornissal?” Meglásd, a gyerek válasza nem az lesz, hogy „hülye vagy, apa”, hanem az, hogy „hol?” Szóval elterelés. Kutyaharapást szőrivel. Mindig beválik!

Még akkor is, amikor a gyerekek (eddig) nem létező használati utasításában nem olvastad el az apró betűs figyelmeztetést: a gyerekek gyorsak! Persze, nem reggel, amikor el kellene indulni a bölcsibe, mert olyankor mindegyik úgy „halad”, mint aki mézben biciklizik, hanem akkor, amikor olyasmit csinál, amit szeret. A gyerekek ugyanis rohangásznak. Mindig. Mindenhová. Ez azért furcsa, mert az időről viszont egyáltalán nincs fogalmuk. Ráadásul semmi dolguk.

Tomika például múltkor, amikor előrevetítettem, hogy piszkosul el fogunk késni a bölcsiből, és megint fél órát kell grasszálnunk az utcán, hogy kibekkeljük a szerencsés bentiek reggeliztetését, lakonikusan közölte, hogy „jó, apa, el akarok késni.” (Azt nyilván leszarja, hogy emiatt én se érek be időben a munkahelyemre, pedig azt már tudja, hogy egy rádióban dolgozom, ahonnan elég ciki késni. Anna még nem fogja fel ezt, múltkor a bejárathoz totyogott megkeresni engem, pedig az éterben csacsogtam.)

De vajon miért futnak mindenhová a gyerekek?

Merthogy néha ez is bosszantó, ráadásul mindig veszélyes. Azért, mert a gyerek nem tudja kontrollálni a vágyait. Ezt muszáj megértened és elfogadnod. Amit akar, azt azonnal és utána mindig akarja. Ha rossz történik vele – éhes, egyedül van, megijed, beüti valamijét –, akkor azt érzi, hogy ez a szenvedés örökké fog tartani. Amikor úszik a flow-ban, akkor pedig el akarja nyújtani azt a végtelenségig. A nevelés tulajdonképpen arról szól, hogy leszoktasd az azonnali kielégülésnek erről az irigylésre méltó, paradicsomi állapotáról, és beilleszd a társadalomba, amit te se sokra tartasz, mert a többséget megnyomorítja…

Na, mindegy. A lényeg, hogy a gyerek nem feltétlenül ideges vagy neveletlen, ha fut és közben kiabál, hanem gyerek. Persze, vigyázz rá, ne érje baleset, de nyugi, normális, hogy „nem normális módon” rohan. Ha szokatlanul sokáig ül kukán, és ez nem a természetéből fakad – na, akkor kezdj el aggódni!

A gyerek ugyanis nem törpe felnőtt. Az ő kicsi világában számára minden ugyanolyan fontos és értékes, vagy éppen lényegtelen és ijesztő, mint a tiédben, csak nem ugyanazok. Ezért volt barom az a bácsi, aki azzal próbált jópofáskodni Tomikának, hogy elkérte örökbe (!) a játékát, amikor pedig a fiam érthető módon cseszett odaajándékozni a kedvenc autóját egy szakállas vadidegen óriásnak, akkor az idiótája még folytatta, hogy „akkor elveszem ám!”. Anyá… Bocsánat. Természetesen nem mondtam ilyet neki, hanem kínosan vigyorogtunk Tomikával, aztán továbbálltunk.

Később a fiam megkérdezte, hogy miért akarta elvenni a játékát az a bácsi. Azt mondtam neki, hogy „csak viccelt”, pedig azt kellett volna mondanom, hogy „azért, mert hülye”. Szóval, kérlek, vegyétek komolyan a gyerekeket, de ne mindig a saját felnőtt világotok szabályai, érdekei és értékei alapján, mert a kicsik még nem értik az iróniát, a gúnyt, a cinizmust és a szarkazmust. Nekik minden az, aminek látszik, és mindent elhisznek, amit mondtok nekik.

Gyereket nem fenyegetünk kirablással, ahogyan a szeretet és a gondoskodás megvonásával sem („Mars a szobádba! Így nem szeretlek! És ma nincs vacsora!”).

Ez nem az én felfedezésem: „Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. de mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait.” (Igen, ez Pál apostol korintusiakhoz írt első levelének tizenharmadik fejezetéből van, csak nem a coelhósra csépelt szeretethimnusz.)

Jaj, ki ne hagyjam a használati utasításból: a boldog gyerek koszos!

Felnyitni, ütögetni, felszúrni, 50 Celsius fok feletti hőmérsékletnek, napfénynek, sugárzó hő hatásának kitenni vagy tűzbe dobni még üres állapotban is tilos, de azért nem kell mindig kitisztítani, mert elveszíti a fényét és a rugalmasságát. Tomika és Anna például egy átlagos játszótéri látogatás után úgy néznek ki, mint akik egész nap barlangi trollokkal verekedtek egy vizes homokbányában, de kit érdekel? Hadd tombolják ki magukat (nyilván kontrollált körülmények között). Mi értelme annak, amikor egy játszótéren valaki – egy szülő vagy egy ideges szomszéd – rájuk kiabál, hogy „lassabban és halkabban már, gyerekek!” Olyat is hallottam már, hogy a szülő rászólt a gyerekére: „ne menj be a homokozóba, mert piszkos leszel!” Könyörgök, legalább a gyerekek ne legyenek már olyan fáradt, stresszes, szorongó és mogorva alakok, mint mi, felnőttek.

Apropó, fáradt! Ha szülőkhöz mész látogatóba, minden ítélethozatalod előtt (lakás állapota, gyerekek viselkedése, szülők legatyásodott kinézete és beszűkült témaválasztása) képzeld el, hogy három éve naponta három órát töltesz igazi alvással – a többit egy tévedésből farkasverem mellé költöző nyuszi éberségével kómázod át –, és így kell teljesítened egy megszakítás nélküli munkarendben dolgozó hadiüzemben. Rögtön megértőbb leszel, és ráérzel, hogyan tudsz segíteni.

Például hozhatsz kaját, elviheted a gyereket sétálni, vagy egyszerűen csak visszanyelheted a torkodba az összes gonosz mondatot arról, amit látsz – mert csak a felszínt látod. Arról fogalmad sincs – még akkor se, ha van saját gyereked –, hogy abban a családban mit történt előző éjszaka vagy az előző órában

és mennyire lemerítő, ugyanakkor felemelő kaland összekovácsolódnia három vagy négy, voltaképpen vadidegen embernek mindenféle használati utasítás nélkül.

Egyvalamit még, de azt tényleg röviden: Szeresd. Feltételek nélkül!

 

Herczeg Zsolt