–

Emlékdobozok

Egyszer olvastam valahol, hogy az emlékezetünk olyan, mint egy polcrendszerrel berendezett nagy raktárhelyiség. Egy csomó dobozt pakolunk a polcokra folyamatosan, dugig tömve emlékekkel. A felejtés lényegében a megtelt polcok tehermentesítése: képzeljük el úgy, mintha a polc hátulján egyfolytában leesnének az egyre hátrébb tologatott dobozok. Ez szükséges is, különben nem bírná a terhelést a memóriánk.

Ám vannak dobozok, amik sosem fognak leesni a felejtésbe, annyira erős érzelmi töltetünk kapcsolódik a bennük lévő emlékmorzsákhoz. Düh, fájdalom, kétség, értetlenség, harag, szomorúság, aggódás, ilyesmik.

Nagypéntek

Amikor kinyitom a legerősebb ilyen emlékdobozomat, még az eltelt évek távlatából is igen intenzíven érzem ezeket. Ahogy a dátumot sem fogom elfelejteni soha, ugyanis nagypéntek volt, néhány órával a hosszú hétvége előtti utolsó munkanap vége előtt. A tizenegy éves fiam nem akart a munkahelyemen unatkozni, átkísértem a közelben lévő ismerős gyerekkönyvtárba. Megegyeztem vele is, a könyvtárosokkal is, hogy egy kicsit olvasgat, egy kicsit játszik a gépen – de ne mozduljon, én fogok érte menni, ha végeztem egy bő óra múlva.

A gyerek negyven perc elteltével megjelent az irodámban. Csöndes volt, kicsit sápadt, de ő sokszor ilyen, mármint csöndes. Kamaszodik. Miért jöttél el? Mondtam, hogy érted megyek.

Habozott a válasszal, elkezdett remegni.

Jézusom, mi történt? Nem mondhatom el, anya. Micsoda, mit nem mondhatsz el? Nem mondhatom el, mert azt mondta, ha elárulom neked, megkeres és elvágja a torkodat. Nem akarom, hogy megöljön téged, anya! Ne hülyéskedj már, kisfiam, te miről beszélsz?

Beletelt tíz percbe, de kihúztam belőle. A könyvtárban valóban olvasgatott és játszott, aztán pisilnie kellett, kiment a vécére. Egy férfi utánament az olvasóteremből, a vécében elkapta, a falhoz szorította, szájon akarta csókolni, aztán – továbbra is szorosan a falhoz tapasztva – belenyúlt a gyerekem nadrágjába, és megfogta a nemi szervét. De ezt nem árulhatod el senkinek – suttogta a tizenegy éves fülébe, aki nagy nehezen kiszabadította magát, és az értetlenkedve utána néző könyvtáros nénik mellett elviharozva kirohant az könyvtárból.

Ülök egy széken az irodámban, és mintha kizökkenne a világ. Gondolkodni próbálok, higgadtan, észszerűen. Mit kell ilyenkor csinálni? Nyilván rendőrség.

A gyerek nyüszít, csak a rendőrséget ne, azt mondta az „ember”, hogy engem is megöl, ha bárkinek szólok! Tényleg, mi van a támadóval? Hogy nézett ki? Milyen a ruhája? A fiam ad egy zavart, hevenyészett leírást – a férfi ruhájára elég jól emlékszik, ilyesmi feliratos kapucnis pulcsija az egyik osztálytársának is van. A gyerekemet egy kolléganőmre bízom, és visszarohanok a könyvtárba.

Üldözés

A könyvtáros nénik nem tudnak semmiről. Igen, elrohant a gyerek innen, csodálkoztunk is, nem ez volt megbeszélve. Egy férfi az egyik sarokban olvasgat, feliratos, kapucnis pulóverben – mellette idősebb nő, a számítógépeknél két kamasz fiú. Nem habozok tovább, megállok előttük, és elkezdek üvölteni. A kamaszok tágra nyílt szemmel néznek rám. A nő fel van háborodva, ők innen el sem mozdultak, egy órája ülnek, és a Bibliát olvasgatják. A Bibliát. Dehogyis ment itt ki bárki is a vécére. A férfi is bólogat. Káromkodom, ordítok, hogy ezt nem viszik el szárazon, hívom a rendőrséget.

Az ismeretlen négyes erre szedelőzködni kezd. Kint az utcán esik, ők mennek a városközpont felé. Nem tudom, mit csináljak, a rendőrséget már hívtam, elvileg jönnek.

Mint egy alvajáró, követem a tettest és társaságát. Meg fognak lógni! Üldözöm őket utcáról utcára, fülemen a telefon, telefonban a diszpécser, mindjárt ott van a rendőrautó is.

Mielőtt nyomukat veszteném, egy villogó autó valóban eléjük kanyarodik, a férfit betuszkolják az autóba, a nő ordít, a kamaszok apatikusan állnak.

Kihallgatás

Kihallgatás egy, kihallgatás kettő, utóbbi már késő este. Pszichológus rendőrnő, együttérző, korrekt. Utána hazavisznek minket kocsival, nem tudok vezetni az idegtől. Éhesek vagyunk, levertek. Szorítom a gyereket. A nyomozó kéri, ne feküdjünk még le, egy óra múlva vissza kéne mennünk szembesítésre. A fiam eszik valamit, én képtelen vagyok rá.

A szembesítésen a megvilágított, üvegfalú helyiségben három, szinte egyforma pasas. Én is alig ismerem meg a „mienket”, a másik kettőt tök ugyanolyan kapucnis pulcsiba öltöztették, de alapból nem bizalomgerjesztők.

Vagy mit tudom én, lehet, hogy pont ilyen pofát kell vágniuk ebben a helyzetben. A fiam habozik, rosszul választja ki a támadóját. Bizonytalan, elhalkul, hullafáradt. A nyomozó amúgy jóindulatú, azzal búcsúzik, igyekezzünk – főleg a gyerek – elfelejteni ezt a rémséget.

Hétköznapok, sorban. Figyelem a gyerekemet, nincsenek rémálmok, nem akar égő villanyt éjszakára. Csöndes, de nem látok nagy változást rajta. Iskolába jár. Otthon nem beszélünk a dologról, azt mondták, el kell felejtenünk.

Utóélet

De nem lehet, mert pszichiáterhez is el kell menni, és a szakembernek rengeteg kérdése van. Meghallgatja a gyereket egyedül, én addig kérdőíveket töltögetek a folyosón. „Veszek-e észre rajta kóros viselkedést?” A gyerekem élete két A4-es papíron, rubrikákban. Eddig nem bőgtem, most bőgök. A pszichiáter külön behív engem is, elmondja, a történtek miatt a későbbi nemi érés során lehetnek majd zavarok. Vagy nem. Nem borítékolható semmi.

Pár hét múlva újabb idézés, most a bíróságtól. A nyomozás váddá, az meg perré alakult, nekem tanúskodnom kell.

Szemérem elleni erőszak bűntette, morzsolgatom magamban. És pluszban személyi szabadság megsértése, mert a gyereket a falhoz préselte, és kifejezett kérésére sem akarta elengedni. Mindezt tizenkettedik évét be nem töltött kiskorú sérelmére.

A vádlottnak van kirendelt védője, szerencsére az ő indítványára sem fogják újra becitálni a fiamat. Nézem a nem messze ülő támadót, egy olyan semmilyen ember. Ha szembejönne az utcán, fel sem emelném rá a fejem. Százával vannak ilyen arcok. Nincs ráírva az agresszió. Ügyetlenül védekezik. Tagad. Fenntartja a bibliás sztorit, hangoztatja az ártatlanságát. A tízparancsolatra hivatkozik. A bíró megkérdezi tőle, melyik a nyolcadik parancsolat, a vádlottnak fogalma sincs. Ne hazudj! – néz a szemébe keményen, rezzenéstelenül a bíró. Mintha egy film lenne az egész. Négy év ténylegesen letöltendőre ítéli. Enyhítő körülmény a támadó csökkent intellektusa, és az, hogy még nem volt büntetve. Meg amiért rossz volt a gyerekkora. Szóval négy év. Azt hittem, ettől majd megkönnyebbülök. Hát nem.

Az elkövető élettársa még évekig megismer az utcán

Kiabál, átkozódik, fenyeget. Rendszeresen összefutunk, akkor is leizzadok, ha csak távolról meglátom. Akkor is másik utcán megyek, ha nagyot kell kerülnöm. És egy napon, nem is sokára, szembejön velem ő maga is. Nem változott, és nem ismer meg. Felfordul a gyomrom, leülök egy házfal mellé, összeszorított térddel. Azt mondták, felejtsük el az egészet, de nem kaptunk hozzá receptet, hogyan is kellene.

És a gyerek? Ő magának való, mint mindig. Csöndes. Egyszer már volt szerelmes, csalódás lett belőle – ez mindannyiunkkal előfordul. Otthon nem beszélünk a múltról, és a gyerek azóta a lábát sem tette be könyvtárba, semmilyenbe.

Mert vannak dobozok, amelyek sosem fognak leesni a polcról.

N.

Kiemelt képünk illusztráció