A „nincs” nagy úr

Régóta követek egy nagyon jó blogot, egy nagycsaládos anyuka írja. Négyből két gyermekük is intelligens, jól funkcionáló autista, van két egyetemistájuk, mindkét szülő dolgozik. Nem vagyok kifejezetten érzékeny típus, de Dóra posztjain sokszor elpityeredem, amikor pedig tavasszal őszintén kitárulkozott az anyagi helyzetükről, konkrétan bőgtem rajta.

A bejegyzésekből ugyanis évekre visszamenőleg világosan kitűnik hat jóravaló, törekvő, nagyon kitartó és kreatív ember, egy család őszinte jellemrajza, akik ráadásul minden követ megmozgatnak a fennmaradásért, az utolsó fillérig befizetik a rezsit, és rosszul érzik magukat, ha tartozásaik vannak.

Évek óta küzdenek, tologatják a számlákat, könyörögnek a szolgáltatóknál, reszketnek a hónap végétől.

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy sajnálni, szánni kell őket – de tényleg így kell ma élnie megannyi családnak, legyen az sokgyermekes família, vagy egyetlen gyerkőcöt egyedül nevelő szülő? (Aki pedig sérült gyermeket nevel, nagyon jó tudja, hogyan hatványozódnak a költségek, és mennyi mindenről kell lemondani.) Normális dolog, hogy egy négygyerekes anyukának gond megvenni az egészségügyi betétet és a hónap közepétől meginni reggel otthon egy csésze kávét?

Egy nap – egy ezres

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Szerintem mindenkivel megtörtént már, hogy anyagilag megbillent – nem olyan nehéz kikapni ilyen helyzetet, elég egy haláleset, költözés vagy betegség. A gond – és egyben magyarázat –, hogy ilyenkor nincs komoly tartalékod, nincs mihez nyúlnod, hiába javasolja minden szakértő, hogy képezz a bevételeidből tartalékot. Ha ezt nem teszed meg, lényegében csak magadra vethetsz. Bár volt nekem az előző munkahelyemen olyan kétdiplomás, jól szituált, jó nyugdíjjal bíró férj mellől dolgozó, értelmiségi kolléganőm is, akihez a cég prominens, vezető munkatársaként is minden hónapban jött a „hallelujás” kölcsönszerződős cég képviselője az aktuális tartozásrészletért.

Van olyan ismerősöm, aki számolatlanul citálhatná a példákat a semmiért eladósodó magyarokról éppúgy, mint azokról, akiknek tényleg azért van szükségük az újabb és újabb kisebb összegű kölcsönökre, hogy a háztartási költségvetésben keletkezett lyukakat betömjék.

Nálunk például akkor következett be ez a megbillenés, amikor a harmadik gyerekem is megszületett. Nyolc hónapos volt a fiunk, amikor az apukája egy leépítéskor elvesztette a munkahelyét, de akkoriban még javában lábalt kifelé a recesszióból az ország, jóval nehezebben lehetett gyorsan elhelyezkedni, mint most, amikor általános munkaerőhiány van nálunk. Én éppen a fix összegű gyesen, szóval gyakorlatilag két hónapon belül találtuk magunkat ott, hogy ha sürgősen nem találunk ki valamit, hamarosan ki fogják kapcsolni a gázt meg a villanyt.

Én diplomásként a helyi családsegítőbe jártam rendszeres konzultációkra, ahol abban igyekeztek segíteni, hogy a kikapcsolásokat elkerüljük, átnéztük a számlákat és a kiadásokat, meg persze kaptam néhány jó tanácsot a takarékoskodásra.

De kilenc hónapig lényegében úgy éltünk, hogy naponta ezer forint jutott ötünkre élelmet vásárolni – számológéppel mentem, és a bolt közepén adogattam össze a tej és a kenyér aktuális árait – és a nagyszülők néha be tudtak segíteni egy-egy vasárnapi ebéddel, élelmiszercsomaggal.

Kicsit jobb lett a helyzet, amikor a gyes mellett visszakönyörögtem magam a munkahelyemre – ahol a helyettesítő kolléga miatt éppen nem annyira vártak –, s részmunkaidőben, a korábbi fizetésem egy elenyésző hányadáért megint dolgozni tudtam. Ezt az időszakot úgy szoktam emlegetni, mint olyat, amit az ellenségemnek sem kívánnék, ha lenne olyan. Jól mutatja, hogy nem csak mi kerültünk ilyen helyzetbe, hiszen az ismerőseimtől kezdve a barátaimtól a kollégákig manapság is gyakran hallom a nálunk is unalomig ismert mondatot: „Á, most nem fogom befizetni, mert csak egy ötezresem van hó végéig”.

Egyszer hopp, másszor kopp!

„Régen minden jobb volt” – szokott nosztalgiázni a magyar, holott ez a tétel nagyon csalóka. Egyrészt régen sem volt minden jobb, speciel ott voltak a nők, családanyák nyakán olyan problémák, mint a háború, az özvegység, a gyermekhalandóság és a munkaerőpiaci kirekesztettség, viszont éppen csak beköszöntött az emancipáció, amikor a háztartás nemek közötti munkamegosztása sem tűnt már az ördögtől valónak.

Nagyanyáink nagyon takarékosan éltek, az én nagyszüleim kamrája talán emiatt is dugig volt tömve lekvárokkal a kert terméseiből, volt tojás a saját tyúkjaik alól, és senki sem akadt fent, hogy utcaszerte háztartásonként évente két disznóvágás is zajlik, hogy aztán a jégre tett vagy füstölt hentesárunak köszönhetően egész évben kerüljön hús a családi asztalra.

Bankba, illetve akkoriban a takarékba soha nem mentek (talán nem is volt semmi hitelük életük során, az szégyennek is számított volna), a pénzt a singolt abrosz meg lepedő alá becsúsztatva őrizték, és dugdosták a zsebünkbe a látogatásaink alkalmával.

De a tömegépítkezés, tömegtermelés és tömegfogyasztás térhódításával lényegében eltűnt ez a világ is, a bolygó lakosságának nyolcvanöt százaléka városokban él kert és tojás nélkül, viszont bankszámlával és hitelszerződésekkel.

A lényeg, hogy nagyszüleink, szüleink nagyon is jó ismerték ezt az „egyszer hopp, másszor kopp” életformát, mi meg lényegében ebbe szocializálódtunk bele. A világ e tekintetben talán nem is fordult nagyot, talán csak szembetűnőbb a különbség szegények és gazdagok között, mert előkelőbb építőanyagokból készülhetnek a rózsadombi villák, és nem hatlovas hintók, hanem új Audik parkolnak a dupla garázsokban. A pénzkezelés és takarékoskodás viszont most is épp elég gondot tud okozni.

Az internet segít!

Korábban már említettem, mennyire jónak tartom az internetes pénzügyi önsegítést, konkrétan a Bravúros Beosztók nevű, Fa Kinga pénzügyi tanácsadó által vezetett Facebook-csoportot,

itt ugyanis az ember lánya ezer forinttal a zsebében is kaphat olyan tanácsokat, amelyek továbblendíthetik, hogy a sorsközösség adta megkönnyebbülésről már ne is beszéljünk.

Most például a kis célok kitűzésére buzdítanak (például ezer forintnál nem többet költeni a héten édességre), de van a csoportoldalon havi kiadástervező (csak használni kell), és még számtalan jóféle spórolós praktika. Miért nem ilyesmiket tanítanak az iskolában? Tizedikes lányom pénzügyi és vállalkozási ismereteket oktató tankönyvében ugyanis mindössze egy oldalon árválkodnak a háztartási költségvetéssel kapcsolatos tudnivalók – bár igaz, terjedelmes fejezetet szentelnek benne a vállalkozás indításának, ami szintén fontos lehet később.

De vajon számukra már ismeretlen dolog lesz a szorító érzés a gyomorban minden hónap végén?

Kocsis Noémi