– 

A történelmi igazság a krumplihéjak között lakik

A nemzeti ünnepekhez fűződő viszonyomat a ’80-as évek határozták meg elsőként; az úttörőnyakkendő-síp-öv kötelező triója, amit vagányságunk fitogtatásaként kamaszként az első sarkon levettünk magunkról, a márciusi ifjakat, Tanácsköztársaságot és felszabadulást méltató tavaszi ünnepségsorozat, végtelenbe nyúló beszédek, iskolazászló, fülbemászó mozgalmi dalok, és a menetrendszerű dráma: valaki mindig elájult az iskola aulájában összezsúfolt fehér zoknis gyerektömegben.

A kedvenc pillanatom volt, amikor felhangzott a Rákóczi-induló, és tettünk merészségének tudatában kuncogva énekeltük, hogy Vappali, Vappali mindent lát, amiről most harminc év távlatából derült ki a Google jóvoltából, hogy tulajdonképpen Vak Pali volt az, aki mindent látott – persze, a Nagy Testvéren kívül, akiről és a piros betűs április 4-ről a leplet egy krumplipucolás során anyukám rántotta le.

Tízévesen egy kék hokedlin himbálózva összegeztem neki az ünnep fontosságát, és hogy milyen jól jártunk azzal, hogy a szovjetek felszabadítottak minket és a népé lett minden. Anyukám, akinek a családjától földet, házat, lovakat államosítottak az elvtársak, erre elérkezettnek látta az időt, hogy megismertessen az idevágó történelemhamisítás témájával, így

egy lakótelepi tízemeletes ház konyhájában, a lehulló krumplihéjak között tudtam meg, hogy a felszabadulás, és úgy eleve sok minden, ami a könyvben és a beszédekben van, nem fedi a valóságot.

Anyukámnak hittem, és az új információ csak megerősítette a viszonyomat a nemzeti ünnepek iránt: kötelező ízű maradt, és az egyre fakuló fénypontot Vappali jelentette még egy darabig. Gyerekfejjel augusztus 20. pedig sokkal inkább jelentette a nyár végét a hamarosan beköszöntő őszi iskolakezdést, mint az új kenyér ünnepét, no de pláne az államalapítás évfordulóját. Az otthon ünnepelt piros betűs napok pedig inkább a karácsony-húsvét-tengelyen, mint az államilag deklarált ünnepek mentén mozogtak.

A „három tavasz” megy a levesbe

A gimnázium utolsó évében aztán a nemzeti ünnepek hirtelen átrendeződtek: április 4. és a Tanácsköztársaság ment a süllyesztőbe, és szeptember 29-én sem csődítettek ki minket a lovas katona szobra elé a fegyveres erők tiszteletére.

Helyette egyre többet hallottunk október 23-ról, és egy életre belém égett Nagy Imre szívet tépő beszéde a recsegő rádiófelvételről, hogy „ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen…”. Nagyon hamar ez lett az az ünnep, amiről a legtöbbet olvastam, és megbabonázva hallgattam a szüleim, nagyszüleim történeteit arról, hogy hogy remegett a csillár, amikor a tankok végigmentek Nyíregyházán a Bocskai utcán, és azt is, hogy anyukám az édesanyjával és a nővérével úgy gyalogolt több kilométert a temetőig, hogy közben tankok sora hajtott Pest felé.

A személyes történetek, az események időbeli közelsége miatt és amiatt is, hogy a közelmúlt történelme a mi szemünk előtt rendeződött át, az érzelmi kötődés nagyon hamar kialakult az októberi nemzeti ünnephez.

Én egy ilyen kis csomaggal indultam el a tengerentúlra, hogy gyerekkorom szellemisége után a nemzeti ünnepekhez fűződő viszonyt a külföldön töltött évek és a távolság befolyásolja leginkább.

Távolba szakadt ünnepek

Harminchárom évesen találkoztam a férjemmel, és két évvel később költöztem ki vele az Egyesült Államokba.

A hirtelen rám szakadó fizikai és lelki távolság az otthontól, elementáris erővel repítette a nemzeti ünnepeket a születésnapokkal azonos fontossági szintre.

Az első külföldi augusztus huszadikámon egy washingtoni lakás erkélyére pakoltam ki egy tortát, aminek a tetejére – én, aki a tűzijátékot amúgy általában messzire elkerülöm – még a Duna-feletti tűzijáték-parádét szimbolizálandó valami pirotechnikai mini-kütyüt is biggyesztettem. Próbáltam belegyűrni annyi hagyományőrzést és kulturális vonatkozást a mindennapokba, amennyit csak tudtam.

Bevallom, a kezdeti lelkesedésem pár év után picit megfakult. Egy-egy hétköznap, munka után a szüleimmel telefonon diskurálva döbbentem csak rá, hogy minden pátosz nélkül dolgoztam végig augusztus 20-át, és se Táncsics, se Szent István nem jutott eszembe egy-egy szerda esti bevásárlás közben.

Több ország magyar közösségében tapasztaltam meg, hogy a távolban töltött idő és a nemzeti ünnepek viszonyában a közösség játssza a legmeghatározóbb szerepet.

A legemlékezetesebb a szarajevói magyar közösség volt, ahol nem múlhatott el nemzeti ünnep összejövetelek és közös programok nélkül. A legtöbb ilyen rendezvénynek volt egy-egy pillanata, ami nagy erővel rázta meg az egykor a kötelező jellegből az ünnepekre rakódott falakat, és közelebb hozott valamit az ünnep való tartalmából.

Mivel pár évente költöztünk, lakóhelyeim közül voltak városok, ahol a magyar nagykövetség az ott élő magyarokat is meghívta az ünnepi rendezvényre, aktív magyar közösségekkel pikniken vagy kirándulásokon emlékeztünk meg a nemzeti ünnepekről, de több olyan helyen is éltünk, ahol ennek hiányában és az idő előrehaladtával nálam ezek a nemzeti ünnepek családi és baráti beszámolókra meg hírolvasásra korlátozódtak. Vagyis: rajtam múlt, hogy mennyi ünneplés jut egy-egy piros betűs magyar napra.

Új nézőpont

Aztán jött még egy – számomra legalábbis – történelmi esemény. Hét éve megszületett a lányom. Jelenleg a dél-kínai Kantonban élünk, és ebben a tizenöt milliós nagyvárosban alig akad magyar rajtunk kívül, így néha úgy érzem, hogy a Holdon legalább ilyen sikeresen tudnám vele megismertetni a magyar kultúrát.

Ahogy cseperedik, egyre nagyobb érdeklődést mutat régvolt események iránt, és legalább olyan élvezettel hallgat korabeli történeteket, mint én a nagymamámét annak idején.

Online magyar iskolájának tanárai ellátnak minket mindenféle klassz és kreatív ötlettel, amivel közel hozható és megismertethető az ünnep és az egykori történelmi esemény, úgyhogy idén lesz kenyérsütés – készségek híján lehet, hogy csak a YouTube-on –, a Szent Jobb története, és kiszínezzük a Szent Koronát.

Úgy tűnik, a nemzeti ünnepek távolság által közömbösített ízét a lányom fűszerezi újra. Ja, és a távolság. Mert nem érzem testközelből azt, hogy a politika hogyan színezi saját érdekei szerint az egyes történelmi eseményeket.

Nem látom a táborokra szakadt magyarokat, a hasonlóképpen szétszabdalt ünnepi beszédeket.

Elképzelhető, hogy ugyanez a folyamat ment volna végbe bennem akkor is, ha otthon maradok, de visszatekintve azt látom, hogy a távolság inkább jótékonyan lecsupaszította az ünnepekről mindazt a sallangot, politikai lózungokat, csinnadrattát, ami rájuk rakódott, és gyakran elfedte a valódi tartalmat – az elmúlt harminc évben ugyanúgy, mint az egykori március 15-én a gyerekekkel teletömött iskolai aulában.

Mára az lett számomra a nemzet ünnepe, aminek szerintem lennie kell: emlékezés a történelem bátor alakjaira, családi beszélgetések apropója, és büszke emlékezés. 

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha tetszett szerzőnk írása, olvasgass tőle még ITT is!