–

A pedagógusok számára a rengeteg adminisztráció, záróértekezletek, munkaközösségi megbeszélések teszik ki a következő hetek nagy részét. Statisztikák készítése, beszámolók leadása, év közben elmaradt dolgok véglegesítése. Aztán, ha minden dolog kész, a jobb fej igazgatók általában elengedik a mezei tanárokat, a kevésbé jó fejek pedig nem, ilyenkor a tanerő alibimunkákkal igyekszik elbarikádozni magát, vagy éppen fontoskodni kezd bőszen, hogy lássák, dolgozik ő.

Aztán ilyenkor van a tanórák látogatása alól felmentett gyerekek vizsgáztatása is.

Amikor egy nagyon vidéki város átmeneti otthonában voltam nevelő, sokszor találkoztam ezzel a jelenséggel. Mindenki magántanulóknak hívta ezeket a gyerekeket, később rájöttem, hogy tanórák látogatása alól felmentettek voltak.

Hogyhogy?

Én mindig azt hittem, hogy egy ilyen (akkor tévesen magántanulónak gondolt) státuszt általában sportolók vagy tartósan beteg gyerekek kapnak, netán diplomaták leszármazottai, akik követték szüleiket külhonba.

Vagy ami mostanában terjedőben van, hogy a szülők azt gondolták, hogy erre a most itthon folyó oktatásra sem nekik, sem a gyereküknek nincs szüksége, így úgymond „kivették” az iskolából, hogy aztán más, alternatív módon neveljék, neveltessék.

Hát, arrafelé nem ez volt/van.

Akivel már végképp nem tudott mit kezdeni az iskola, és az osztálytársak szülei is kemény nyomást gyakoroltak az igazgatóra, azt átminősítették ebbe a státuszba, és  a dolog el volt intézve.

Illetve nem annyira.

Az egyik csoportban leginkább befogadó otthonosok voltak, akik még átmentibb jelleggel voltak ebben az intézményben, mint nálunk a gyerekek, főleg az utcán találták őket, vagy valami megváltoztathatatlan történt a családjukban. Általában mentek állami gondozásba. De amíg megjött a határozat, őket az osztály helyett délelőttönként az átmeneti otthonba küldték, hogy ott tanuljanak. Készüljenek a vizsgákra. Nagyrészt nem tartózkodtak addig ott, hogy vizsgázhassanak.

Osztályba nem lehetett rakni őket, mert a szülők elvitték volna a gyereküket más iskolába, főleg a közeli egyháziba.

A vezetés meghajolt a szülők akarata előtt, és a délelőttökre hozzánk küldték tanulni őket.
Nem volt egyszerű.

Nemcsak az erős traumáikat kellett kezelni, hanem tanulni is.

Ők voltak az egyik csoport.

A másik azokból a gyerekekből állt, akikből a saját környezetük (szüleik, lakhatási, életmódbeli jellemzőik) miatt analfabéták váltak.

Egy idő után, jellemzően a negyedik osztályt követően, nem jártak iskolába, ha igen, akkor is minek, mert csak romboltak, és a rendszer ebbe a kiskapuba menekült, tehát felmentette a tanórák látogatása alól őket.

Velük a nyolcosztályos felzárkóztató képzéseken találkoztam, amiken magyartanárként részt vettem.

Nyilván akkor sem ők, sem a szüleik nem tiltakoztak, jellemző hozzáállásuk miatt belenyugodtak a döntésbe.

Ez után az is egyértelművé vált, hogy egyáltalán nem készültek az osztályozó vizsgákra.

Pedig ezek a vizsgák az ő esetükben nem voltak nehezek, az iskola mindent megtett a gördülékeny ügymenetért, engedjük át őket, csak menjenek már.

Gabi esetében, aki nem járt iskolába, majd hatodikban terhes lett, az volt a kérdés, hogy mi lesz a vízből, ha megfagy.

Nem tudta.

Zoli a tanév alatt főleg a tetoválás művészetét igyekezett tökéletesíteni saját magán, viszonylag kevesebb sikerrel. Viszont szorgalmasan, bár ez nem volt feladat a vizsgán. Irodalomból az első kérdés az volt, hogy mondjon egy, azaz egy szereplőt a János vitézből. Nem tudott. Az után sem, hogy a tanerő utalt a címre mint kapaszkodóra.

A többiek, hárman meg sem jelentek.

Azt tudni kell, hogy Zoli a nevében szereplő Z betűt tükörírással jegyezte fel az aztán teljesen üresen hagyott értő olvasás feladatlapra.

Kincskereső kisködmön.

Én nem tudom, hogy mit lehet tenni ebben az esetben. Vannak elképzeléseim, de nem akarok magamról naiv képet rajzolni, hogy elmondjam.

Annak kapcsán, hogy részképességzavarral küszködő gyerekek számára sincs észszerű stratégia, nem vagyok, hogy is mondjam (nem ez a jó szó rá), optimista.

Azt tudom, hogy ezek a gyerekek olyan helyzetbe születtek, és ez a szörnyű, ahol determinálva lett a sorsuk. Vesztesek ők, ahogy vesztes az intézményrendszer (gyámügy, óvoda, iskola) is, ami széttárja kezét: nem tudtunk velük mit tenni.

Ők, az ilyesmit elszenvedő gyerekek, természetesen ezt nem fogják fel, akkor csak annak örülnek, hogy végre, papírjuk van, tulajdonképpen megengedték, hogy ne járjanak iskolába, amit valamilyen okból állandóan gyűlöltek.

Egyértelmű, hogy ezt úgy gondolja, hogy akkor neki már nem kell tanulnia.

Soha.

Jó esetben lesz hat osztály, oszt csókolom.

Magyartanárként hat vagy hét olyan képzésben vettem részt, ami azt tűzte ki célul, hogy segít elvégezni a nyolc osztályt azoknak, akiknek ez gyerekként nem sikerült.

Most felnőttként újra nekiláttak.

Tudod, milyen az, ha valaki nem tud írni vagy olvasni, de 23 éves, vagy 42?

El tudod képzelni, mit lát, tapasztal a világból?

Talán egyszer mesélek róla.


Zebegényi Péter

Kiemelt képünk illusztráció