–

Belátom, akkor csak kicsit szégyelltem el magam, mert annyira bizsergetett az a jó érzés, hogy enyém a világ, most körülbelül kilencven órán keresztül teljesen a magam ura vagyok. Elképesztő terveim voltak, hogy hogyan töltöm el ezt az jutalomidőt. Mondom is…

Wannabe Bridget Jones egy napra

Először is munkával, sokkal, mert éppen forgattunk, meg vágtunk, és Hello, WMN! estünk is volt, úgyhogy nem a wellness felé szaladtam. De hát a fennmaradó idő, a csendes reggelek és éjszakák ígérete  már boldoggá tett előre is. Aztán eljött az első csendes reggel, amikor akkor zuhanyoztam, kávéztam, mentem vécére, amikor csak akartam, ráhúztam húsz percet a pizsamában téblábolásra, forradalmi hangulatba kerültem, miszerint nem ágyaztam be(!), elöl hagytam a poharakat, a tányérokat, nem indítottam el a mosógépet, és szanaszét szórtam a ruháimat. Enyhén szánalmas, de akkor élveztem, bár eskü, nem tudom, hogy miért, mert amúgy soha senki nem szól rám, és nem is várja el, hogy elpakoljak, legyen főtt kaja, meg ilyenek…

Biztos a wannabe Bridget Jones támadt fel bennem azon a reggelen, majd mindent hátrahagyva mentem dolgozni és újságolni, hogy most milyen jó is nekem.

Aztán este hazaértem, amikor akartam, nem kellett senkihez alkalmazkodni, mindegy volt, hogy a reggeli kuplerájhoz hozzá sem nyúltam, ágyazni sem kellett, csak eldőlni és olvasni, mert a hétfő esti esedékes sorozatot azért a férjem nélkül mégsem... Aztán boldogan elaludtam, nem horkolt senki, nem trappolt be a szobába éjfélkor a kamasz gyerek feldúltan, hogy már megint mit nem intéztem el neki, vagy éppen helyette. Csodás csend volt, az enyém volt.

Valami bűzleni kezd

Másnap hajnalban keltem, már kezdett zavarni a kupi, és a napi jóga előtt pakolni kezdtem, majd tudat alatt vártam, hogy percre pontosan 6:35-kor kivágja a gyerek a szobája ajtaját, és szokásos reggeli undokságával követelje a kávét meg a reggelit. De nem jött. Nem is üzent. A férjem sem. Én sem, senkinek, végül is szabadság van, vagy mi? A reggeli rutint letudva maradt még egy órám az indulásig, amikor is kicsit elkezdett zavarni a csend. Nem volt vészes, meg amúgy erre van az embernek a jó playlistje, ugyebár? Az enyém meg tökéletes, fel is pörögtem, mindent elpakoltam, táncolgattam, de furcsa volt, hogy nem volt kinek vagy kivel,

szinte hiányzott a gyerek szájhúzása, meg a férjem fanyar, ámde nagyon vicces megjegyzései, de elhessegettem a hiányérzetet és indultam a dolgomra.

Aznap egyre húztam az időt a hazaérkezéssel, aztán amikor beléptem a teljesen élettelen, sötét lakásba, elemi erővel hasított belém, hogy itt valami nem stimmel. Legalább a kutya jönne a kis kötött majmával a szájában, hogy üdvözöljön, legalább egy lámpa lenne felkapcsolva, legalább hallanék valami neszt valahonnan.

De hát a kutya sem törődött velem.

Kezdett nagyon kényelmetlen érzésem támadni, gyanússá vált, hogy két nap elteltével hiányoznak az „embereim”,  és ebbe a kutyát is nyugodtan bele lehet érteni. De nem hagytam magam, láttam én a filmekben, hogy hogy kell ezt csinálni: habos fürdő, bor, gyertya, zene és minden annyira, de annyira jó lesz…

Hab, az nem lett, a bor beledőlt a kádba, a gyertyát hagytam a fenébe, mert az azért nem én vagyok igazán, és üvöltettem a zenét, csak hogy ne halljam a csendet.

Egy katasztrófa volt a relaxálásom, amit belátva, rögtön kiugrottam a kádból, és azonnal hívtam a gyereket, aki persze nem vette fel, mert kicsit sem érdekelte a telefonja, olyan jól elvolt. Aztán hívtam a férjet, aki hulla fáradtan motyogott valamit a telefonba, de érdemben nem tett hozzá az estémhez. Na, akkor bosszúból elkezdtem nézni a közös sorozatunkat, aminek se íze, se bűze nem volt nélküle, így valamikor a közepe táján bele is aludtam.

Nem volt senki mellettem, akinek kommentálhattam volna az eseményeket, akivel együtt izgulhattam volna, vagy akivel röhöghettem volna…

Hajnalban arra riadtam, hogy sípol a laptop, mert azon aludtam el, és onnantól reggelig csak hallgattam a csendemet.

Az igazi csend

És ott és akkor rá kellett jönnöm, hogy az én csendem hangos,

az én csendem ordít, az én csendem rettentően tud fájni hajnalonként, reggelenként, de igazából a nap minden szakában.

Az én csendemet halkítani tudja a férjem rettenetes horkolása, kedvessége, beszólásai, meséi, kérdései, viccei, a lépteinek rettentő döngése, az idegesítően hangos orrfújása, a hajnali edénycsörömpölései, azaz minden, amit körülöttem tesz. Az én csendemet tompítja egy kamasz gyerek hisztije, sírása, nevetése, hozzám bújása, panaszáradata, órákig tartó zuhanyzása, számonkérései, a szobájából üvöltő zene, az ajtócsapkodása, de még a fogkrém kifogyása felett érzett hirtelen idegrohamai is. A fájó csendemet még az öregecske boxerkutya körmeinek kopogása, szuszogása, hörgő horkolása, hangos zabálása, dobszólóhoz hasonló farokcsóválása is enyhíti… Ezek miatt nem jönnek újra és újra elő a démonok, ezek mellett tudok saját magam lenni, ezek mellett tudom megtalálni azokat az apró csöndeket, amiket igazán szeretek.

Ezen a hajnalon értettem meg igazán, hogy az értekezleten rám néző szempárokban mi is volt az igazi szomorúság, akkor értettem meg, hogy hány ember mit meg nem adna ezeknek a zajoknak csak egy pici hányadáért, akkor értettem meg, hogy milyen elképesztően nehéz lehet valóban magányosnak lenni.

Azaz megérteni remélem, sosem fogom igazán, de sokkal óvatosabban bokszolgatok a levegőbe a jövőben, és mélyen meghajlok azok előtt, akik méltósággal bírják hallgatni a saját csendjüket, kényszerből vagy önként vállalva!

A gyerek ugyan nem értette, hogy a megérkezése utáni első hisztijénél miért volt az a majdnem meghatódott bárgyú mosoly a képemen, de hát ezerszer inkább üvöltsön a gyerek, mint az a démoni csend!    

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció