Aki 42 évvel túlélte a saját halálát – Isten veled, Niki Lauda! Kösz mindent…

–

Lauda nem egy legendás pilóta. Ő nem egy világbajnok, aki összeégett, de túlélte. Lauda nem az egyik nagy öreg. Ő volt a Forma–1 aranykorának talán utolsó csodálatos szimbóluma, múzeuma, emlékkönyve és emlékezete.

Azé a korszaké, amikor nem azért mentek a sportágba vezetni, hogy sztárok, gazdagok, híresek meg influenszerek, Insta-májerek legyenek. Hanem mert életveszélyes volt. Férfias volt. Zárt világ volt, ahol odabiccentettek egymásnak, akik belül voltak a kerítésen.

Ahol a benzingőzben létezés nem abban merült ki, hogy csecse kis luxusépületekben, halkan zümmögő légkondiban ültek a srácok a verseny előtti megbeszélés alatt, miközben mindenkire külön szakács főzött, külön edző tartotta karban a nyakizmokat, külön személyes menedzser és asszisztens olvasta helyettük az Insta-feedet. Hanem feketére füstölt arccal, a forró betontól két méterre feküdtek a szerelőkkel együtt a kocsi alatt kis túlzással, még cigiztek a dobogón, és söröztek, és nem rohant az ásványvíz-sommelier meg az életmód-tanácsadó, hogy mit fognak szólni a követők meg a szponzorok.

Lauda egy zsenije volt az autónak. Nagyjából annyi műszaki, vezetéstechnikai, emberi, szakmai újítást hozott a sportágba, mint Schumacher.

Azt mondják, vannak a Schumacher típusú vezetők, akiknek ösztönös tehetségből nem jutott annyira kiemelkedően sok, mint a másik típusnak, de szorgalom, elszántság, elvégzett munka, innováció, kreativitás terén viszont legyőzhetetlenek. Meg vannak a Senna típusú vezetők, akik valahogy megkapták a csomagot születéskor, és ösztönből vezetnek. És azt mondják, hogy a kettő kombinációjára nem igazán van példa a sport történelmében, de ha muszáj mondani valakit, akkor az egyértelműen Lauda.

Értette az utolsó fékbetét kopási sebességének hatását is a vezetési technikájára, és érezte, hogy hol az a három centi, ahová még be lehet tenni a jobb első kerék külső szélét 240 km/h sebesség mellett azelőtt, hogy a falhoz csapja az egész cuccot. És értette a versenyek komplex szervezését, a közönséget, a show-t, értette a vele és többek között miatta egyre növekvő üzletet. Elképesztő rálátása volt mindenre, amibe belefogott.

És értette a lovagiasság szabályait. Értette a rivális tiszteletét azon túl, hogy le akarta győzni.

Értette, hogy ő azért épült fel a szörnyű balesetéből olyan gyorsan, mert a kórházban őrjöngve nézte, ahogy a másik sorra nyeri a versenyeket, amiken ő nem lehet ott. A győzelmi vágytól épült fel annyira gyorsan, a győzni akarás tette elviselhetővé azt, ami valószínűleg emberi ésszel felfoghatatlan fájdalom lehetett: egy bőr, haj és jobbára hús nélküli fejre egy szűk bukósisakot erőltetni üvöltve, csak hogy végre beülhessen, és győzni akarhasson újra.

Lauda legendájáról mi itt, Magyarországon keveset tudunk. Egy rendkívül érzékeny, okos, empatikus üzletember volt, egy kivételes tanár minden területen, ahol dolgozott. A sportágban jelenleg négy legjobb csapat (Mercedes, Red Bull, Ferrari, McLaren) mindegyike sokat köszönhet neki, ebből három közvetlenül, egy közvetve világbajnoki címeket is. Ezt a sportág történetében senki nem mondhatja el magáról.

Most pedig, közel 43 évvel a világ egyik legszörnyűbb, legtöbbet vitatott, és legtöbbet mutatott sportbalesete után azok a szövődmények okozták a halálát is, amik ott, akkor a Nürnburgringen kezdődtek. Minden emberi számítás szerint, az orvostudomány akkori állása szerint nem lehetett volna túlélni egy majdnem egy percig tartó nettó lángolást egy tűztengerben. Felépülni sem lehetett volna, nemhogy versenyezni, nem lehetett volna azokat a tüdőket semmilyen módon sem kicserélni, sem tovább használni. Ez az ember mégis megtette. Hogy megmutassa a világnak, megtanítsa mindenkinek, hogy milyen szembe menni az esélyekkel, a tudománnyal, és hogy milyen harcolni, milyen túllépni, milyen méltósággal, de leszegett fejjel menni előre, akárki akármit mond, hisz vagy vár.

Lauda példa és tanulság, kíméletlen profizmus és szakértelem, elszántság és emberi nagyság a legszebb értelemben. Mindenki számára van üzenete, nem csak a sportágon belül.

Ez az ember megérdemel mindenkitől egy néma főhajtást egy rohanó hétköznapon. Én itt és így teszem meg, egyebek között. És ha elkoptatott, ügyetlen és bugyuta is, én a magam részéről akkor is köszönök mindent.

Doffek Gábor

Kiemelt kép: Getty Images/Vladimir Rys Photography