–

Másfél óra. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint egy átlagos magyar apa naponta ennyit tud foglalkozni a gyerekeivel. Nem ennyit akar! Ennyit tud. Ez általában nem azt jelenti, hogy a többiben iszik és kurvázik, hanem azt, hogy dolgozik, ami az anya és az utód szempontjából végül is majdnem mindegy, hiszen a lényeg, hogy nincs otthon. Este érkezik haza, fáradtan, éhesen és nyűgösen, és azonnal kezdődik a második (munkaalkoholistáknál harmadik vagy negyedik) műszak, miközben már az anya is morzsaporszívóval szedi össze a vegetatív idegrendszerének utolsó darabkáit. Tudniillik, a közvélekedéssel ellentétben, ő is egész nap dolgozik.

Aki szerint ugyanis anyának lenni nem munka, annak kölcsönadom Tomikát és Annát huszonnégy órára.

Garantálom, hogy már délelőtt 11-kor kénbányásznak áll Kelet-Jáván, mert az is pihentetőbb, mint egy két és fél éves pigmeus ördög, aki a szoba egyik sarkából favonattal dobálja a másik oldalon denevérszerű hangon visító féléves húgát, miközben az évszakok hetenkénti váltakozása miatt mindketten annyira taknyosak, hogy ha tüsszögnek, akkor úgy néznek ki, mint akiknek döglött polipot vágtak az arcába.

Szóval: másfél óra. Ez az úgynevezett minőségi idő, amiben a minőségi jelző úgy korrelál a valódi nívóval, mint a legtöbb borosüveg címkéjének hasonló állítása a benne lévő lőre élvezhetőségével. Ebbe a 90 percbe – esetünkben szerencsére a duplájába, három órába – kellene belesűríteni az úgynevezett családi életet. Nyilván lehetetlen. Viszont tanulható, esetenként pedig roppant szórakoztató.

Nálunk azzal kezdődik, hogy Tomika, a kulcsom zörgését hallva, megsebzett vízilóbébiként kiront az előszobába, ötször-hatszor hangosan tudatja az egész háztömbbel, hogy megérkeztem („apa, apaa, APAAA!!!”), majd nagyvonalúan mellőzve az olyan idejétmúlt udvariassági formulákat, mint a köszönés, nekem szegezi a kérdést: „Hoztál ajándékot?” Oké, ezt én rontottam el, tudniillik két dolgot nem sajnálok tőle: a könyvet és a diafilmet. Ilyeneket nemcsak valamilyen alkalomra veszek neki, hanem „csak úgy” is. Könyvek ezrei között nőttem fel, és meggyőződésem, hogy ha nem a Mein Kampfból vagy a Kámaszútrából olvasok fel neki esténként, akkor neki is használ az, ami nekem.

Ennek ellenére előfordul, hogy nem hozok neki semmit. Ilyenkor kegyetlen mosollyal közlöm vele, hogy „én vagyok az ajándék”.

Egyelőre nem értékeli a kreativitásomat, az arcán átsuhan egy kimondatlan „anyád”, majd kiadja a parancsot: „Játsszunk!” És akkor bizony, úgy, ahogy vagy, a cipőt lerúgva leülsz mellé a szőnyegre, és építesz neki valamit, amit törpegodzillaként lerombolhat. Esetleg menet közben adsz egy futó puszit a párodnak és a kislányodnak, megkérdezve, hogy „mi újság?”. A választ akkor még nem fogod fel, szóval azt a beszélgetést később meg kell ismételni.

Ezzel elmegy fél óra. Ha ügyes vagy, az öledbe veheted a kislányod, amikor a fiad már csak biodíszletnek használ a játékvasútjához. Persze, az is lehet, hogy orvosost kell játszanod, ami abból áll, hogy a gyereked egy játék fonendoszkóppal tyúkmellet váj a mellkasodba, vagy fodrászost, ami viszont a legrövidebb út a kopaszsághoz. Ezeket túlélve nem több mint hatvankétszer megkérdezed a fiadat, hogy éhes-e, mit enne, illetve mikor hajlandó végre asztalhoz ülni. Előbb-utóbb sikerrel jársz, és akkor kezdődik az úgynevezett vacsora. Úgynevezett, mert valójában csoportos ételgyalázás. Kajacsata hadüzenet nélkül. Szóval ez sem olyan, mint a reklámokban. Tomika már nagyfiú, ezért kapott egy magas széket – azon „ülve” eszi a vajas katonát, ami számára a gasztronómia csúcsa –, Anna pedig annektálta az ő korábbi helyét. Mi, felnőttek, dobozból falatozunk rendelt ételt. Főzzön az, akinek két anyja van, és mindkettő segít neki.

Tomika időnként felmászik az asztalra, amiért egyébként csak matrózkocsmákban hallható becsületsértéseket és fenyegetéseket kap tőlünk, Anna pedig végig olyan csodálattal nézi őt, mint aki alig várja, hogy követhesse a példáját.

Miután a fiam legyűrt pár falatot, elpakoljuk a játékokat. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy én mindent belerakok a dobozokba – körülbelül öt kilogrammnyi fröccsöntött műanyagról beszélünk, amiből minimum kettő legalább egyszer a talpamba fúródik –, Tomika pedig kiveszi és széthajigálja. Sziszüphosz hozzám képest az eredményes élet és a hatékony munkavégzés szótári illusztrációja. Közben Zsuzsi megfürdeti Annát, feltéve, ha Tomika nem akar bevetődni mellé a kádba, ami az önfeledt pancsolást kétségbeesett vízi mentéssé változtatja. De legalább már Tomika is a kádban van! Azon nyomban bele is pisil, majd megkér, hogy üljek bele a vizeletébe. Ez viszont már nekem is túl perverz, úgyhogy leeresztem alóla vizet, engedek újat, odaadok neki néhány játékot, lerakok egy törülközőt a padlóra a menetrendszerűen érkező özönvíz megfékezésére, és beteszek egy mosást. Közben megsüketülök, mert Tomika tűzoltósat játszik, amihez szerinte üvölteni kell, a kicsempézett fürdőszoba pedig egy bazi nagy rezonátorüreg. Egy darabig smasszerkodom, aztán engedek a nyomásnak: levetkőzöm, és beülök mellé.

A pokol akkor szabadul el. Tomika ugyanis a fejébe vette, hogy minden este megfürdet engem, és megmossa a hajam. Ötször. Öt liter samponnal. Közben rugdos a kis genyó.

Csak a nindzsákéhoz mérhető, kivételes reflexeimnek köszönhető, hogy még nemzőképes vagyok. A bányalovakat gyengédebben csutakolják műszak végén.

Miután így kiszórakoztuk magunkat, én is levakarom róla a koszt, hagyom, hogy fél kiló fogkrémmel kisúrolja a száját, ráveszem, hogy mossa meg a fülét és a pucuját, kiszállok, megszárítkozom, ellátom a sebeimet, felöltözöm, aztán őt is kirángatom és megtörölgetem. Újabban ehhez le kell térdelnem, mert ez a fióknapóleon kitalált egy bújócskás-hajszárítós játékot, amitől agyfaszt és lábgörcsöt kapok, de azért nagyon élvezem ám.

A pelenkázás és az öltöztetés előtt Tomika nagyjából öt percre a szó bakteriológiai értelmében megvész. Rohangászik, vetődik, nevet és sikoltozik. Ilyenkor beviszem az „apaágyra” ugrálni, mert ha kitombolta magát, akkor már full contact karate nélkül is be tudom pelenkázni, és a pizsamába is hajlandó belebújni. Néhányszor azért meg kell neki ígérni, hogy ha nem nyugszik le, meztelenül alszik, ami nyilván full kamu, de beválik. A vitaminok beadása és az orrszívás már készségszinten megy, bár az utóbbi mostanában megint annyira undorító, hogy tegnap majdnem belehánytam a mosogatóba. Zsuzsi éppen érzéketlenségi öt percet tartott, ezért mosolytalanul közölte, hogy okádni a vécében szokás. Mintha én nem lettem volna egyetemista!

De végre elérkeztünk a meséléshez. Tomika kezébe nyomok egy adag tápszert, magunkra csukjuk a gyerekszoba ajtaját, és jöhet az összes jól bevált figura, Bogyótól Maszaton át Boribonig, megfejelve néhány beszélő traktorral, szerencsésebb estéken Gőgös Gúnár Gedeonnal és az Öreg Kriptokommunista Nénike önző őzikéjével.

Néha diafilmeket vetítek neki, de ahhoz a kemény padlón kell ülnöm, következésképp tíz perc múlva úgy érzem, hogy ráseggeltem Kippkoppra és Tipptoppra, a két gesztenyegyerekre.

Persze, nem állok fel, kitartóan pörgetem a képeket és olvasom a szöveget, hiszen vizsgázom apaságból. Ahogyan minden este.

Kilenc óra környékén Tomika, ez a gyönyörű, okos, kócos-göndör vadóc kiskutya elálmosodik, és követelni kezdi az anyját, aki eleddig a nappaliban próbálta alvásra bírni az én alabástrom bőrű, vöröses hajú, csupa mosoly kislányomat, Annát. Ha sikerült, semmi gond, de ha nem, akkor bizony én sétálgatok és beszélgetek vele mindaddig, amíg Zsuzsi odabent REM fázisba simogatja Tomikát. Ez a mi „aranyóránk” Annával. Néha csak ülök a kanapén felhúzott térddel, a combomon egyensúlyozva őt, és hosszan nézünk egymás szemébe szerelmesen. 

Legkésőbb tíz órakor minden elcsendesedik. Zsuzsival összeölelkezünk a kanapén. Talán eszünk valamit, és megnézünk néhány részt az Agymenőkből, de sokkal valószínűbb, hogy ruhástul elalszunk. Éjfél előtt felébredünk, megnézzük a gyerekeinket a holdfényben, és arra gondolunk: angyalokat nevelni fárasztó, de legalább a mennyország a munkahelyünk.

 

Herczeg Zsolt