–

„Bocs, hogy mostanában alig voltam itt… egy csomót utaztunk. Elképesztő helyeken jártunk. De látom, te is jól vagy! Virulsz! Várj, itt van rajtad valami… upsz, ennyi… csak egy száraz levél volt. Nnna, muszáj mennem, várnak a többiek az erkélyen. Helló, wow, mindenkinél tavaszodik – micccsoda korona, micccsoda színek! Pasziflóra (szenvedélygyümölcs, héberül), nem is hiszem el, hogy pár hónapja még aggódtunk érted! És… csak nem?! Orchideaaa! Neked új rügyeid vannak!” – Nem, ez nem egy szürreális off-Broadway-előadás jelenete, még csak nem is egy megkattant macskás néni uzsonnapartija egyetlen beszélgetőtársával, a fikuszával. Ez egy átlagos viráglocsolás – nálam.

És nem motyogok hangosan, vagy kacagok és sírok az öntözőkannával a kezemben, ezek a „beszélgetések” inkább a fejemben, nem is annyira szavakba, mint inkább érzelmekbe öntve zajlanak, és a külső szemlélő legfeljebb annyit venne észre, hogy különösen kedélyesen kertészkedem. Bár nem vagyok az a típus, aki faölelgető szeánszokra jár, mindenféle különösebb magyarázat nélkül lenyűgöznek – a fák, a bokrok, a növények, a gyümölcsök, a termések, a levelek, a gyökerek. Amikor kiveszek a sütőből egy héjában pirult padlizsánt, és elkezdem lehúzni róla a megégett pörcöket, és egyszeriben szörcsögve kileheli magából a forró levegőt, majd villával összekeverem a szezámmagkrémmel, fokhagymával, olívaolajjal, sóval, borssal, és látom, ahogy a természet által tökéletesre alkotott textúra, a padlizsán húsa, inai és nedvei a kezem alatt válnak étellé, még azt is magam elé sutyorgom: „Persze hogy éreznek”.

Nem vagyok sem tudós, sem biológus, és az a típusú újságíró sem, aki szereti szakértői véleményekkel és statisztikákkal igazolni az álláspontját, mert szerintem a kutatások rendszerint azt igazolják, aki szponzorálta őket (minden kutatásra van ellentanulmány). Amit viszont tudunk, hogy a növények valóban kommunikálnak – egymással és velünk: gyökereik összefonódnak más növényekéivel, ha egy másik növény élősködni kezd felettük, ha tocsognak a vízben, ha fáznak, vagy épp, ha megmetszem a félszáraz ágaikat, hogy gyorsabban növekedjenek, de akkor is, amikor kettényesem őket, hogy a salátámba kerüljenek, ők tisztán és világosan reagálnak.

Ugyanakkor a növények komplikált és titokzatos kommunikációja inkább a mozgásérzékelő lámpákéhoz hasonlítható: ha az impulzus megtörténik, reakció érkezik rá, de nincsenek idegeik, amelyekkel fizikai fájdalmat élhetnének át.

A kabbalisták szerint az élet különböző szintjeinek határvonalait a vágyak mértéke határozza meg: az emberi lény szeretetre, sikerre, élményekre, szenvedélyre, biztonságra vágyik. Egy kutya már kevésbé ambiciózus, ha a karrierről van szó; az aranyhalnak már az is szuper, ha van kaja és egy tágas tavacska; a tulipán, köszi, csak vizet és fényt akar; a moha meg azt, hogy hagyják békén. Sarkítok, és vagyok annyira szentimentális, hogy még egy kaviccsal is kedvesen parolázom, mielőtt kacsáznék vele, de

alapjában véve, nagyon egyszerű a veganizmusom: nem akarok olyasmit (olyasvalakit) enni, aminek a vágyai, azaz létszintje közel áll az enyémhez – vagyis az anyja mellé akar bújni, ha fázik; sír, ha fáj neki; vagy látszik rajta, ha boldog. Nekem ez elég ok, hogy ne akarjam megenni, viselni, vagy kísérletezni rajta.

Belőlem például egy csokor friss koriander vagy egy kosár mangó birtoklása azonnali boldogságérzést vált ki, egy láda mangóval és egy fürt banánnal pedig a világ leggazdagabb emberének érzem magam. Tudom, én vagyok kattant, ha megint Cipralexet meg Zoloftot (antidepresszánsok – a szerk.) szednék – ezekkel húszévesen megvolt a kalandom –, biztos normálisabb lennék. De mit tegyek, ha felnézek egy pálmafa susogó leveleire, és ettől máris jól vagyok? Elsősorban ezért beszélgetek a szobanövényeimmel, vagy kacsintok a mandarinra hámozás előtt, vagy dicsérem meg a portobello gomba elképesztően szexi spóratartó lemezkéit, mert – ahogy az állatok használatából, háziasításából, fogyasztásából, irtásából, megfigyeléséből is élő képet kapunk a társadalomról, – a növények élete is lenyűgözően sok lehetőséget ad a tanulásra önmagunkról, az ő viselkedésükön keresztül.

Nem vagyok egy „növénynáci”, nálam fennmaradhatnak a száraz levelek, amíg nem húzzák az ágat, nálam egy csinos gaz maradhat a kaktusz mellett, amíg nem nyírják ki egymást, sőt néha random magvakat vetek a bokrok mellé, és a kikelt növényről sosem tudom pontosan, miből kelt ki: mákszemből, koriandermagból, mustármagból, szőlőmagból vagy avokádómagból? Az én növényeim elég jól megvannak egymással – amelyik agresszív, az nagyobb teret kap a dühöngésre. Mint a tengerpartról begyűjtött futónövényem, ami egy csepp víz nélkül úgy nő, mint Babszem Jankó csodacsírája, vagy a bougainvillea, amit nem lehet elég árnyas helyre tenni ahhoz, hogy ne akarja elnyelni a világot. De van nálam lóhere is, ami egyszer csak megjelent, és néhány naponta megnézem, akad-e köztük négylevelű.

Tök jól elvannak, amikor utazom – kárpótlásul hozok nekik a Föld másik oldaláról valami egzotikus fűszermagot. Ha a növények éreznek, nekik is kell egy kis izgalom.

A „de a növények is éreznek” mondat a vegánoknak és vegetáriánusoknak olyan, mint a negyvenes szingliknek az „Azért, ugye, akarsz gyereket?”, vagy az LMBTQ-embereknek a „Nálatok ki a lány és ki a fiú?” – amivel egyébként nem azt akarom mondani, hogy rosszindulatú felvetés lenne. Csupán azt, hogy minden sztereotípiát kimerít. A Facebook-csoportomban, a Titkos vegán traccspartiban annyiszor túl vagyunk rajta, hogy a legtöbben már nem kívánnak vitatkozni róla. Nem is kell veszekedni semmiről, de beszélgetni érdemes bármiről – arról is, hogy a növények mennyire menők már?! Ember létünkre van jó pár kvalitás, amit megtanulhatnánk tőlük. Mint például a természetes megújulást, és az elszáradt, élettelen múlt elengedését. Igaz, nekik sem megy egyik pillanatról a másikra. Néha nehéz eldönteni egy ágról, hogy tényleg halott, vagy csak nincs jól, és várja a tavaszt.

És hol vagyok én most mindebben? Itt, hogy leszedjem róluk a száraz gallyakat, amikbe belegabalyodtak – de lássuk be, nélkülem is zöld lenne az erkély.

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Czabán Máté