–

Deviancia?

Én az ilyen fura szokásokban nem látok semmi devianciát, azonnal érteni szeretném, mögé képzelni egy közeget, ahol a tizenhét éves kori ujjszopás érthetővé és normálissá válik (mert a tünetek a maguk közegében mindig teljesen érthetők.) A film közben csalódottan konstatáltam, hogy ezzel a szándékommal teljesen egyedül maradtam, a filmben ugyanis egyetlen ember sem próbálja megérteni a fiút, Justint. A közelében lévő felnőttek egyike sem próbál meg beszélgetni vele, senki nem kérdezi meg tőle, hogy van, mit érez, mi zajlik benne.

A fiúnak jelentős beilleszkedési problémái vannak, magányos, bizonytalan, nem találja a helyét, és az iskolai vécébe jár be, hogy nyugodtan szophassa az ujját. A tanárok, szülők hozzáállása kimerül annyiban, hogy deviánsnak tartják, mert „nem olyan, mint a többi kamasz”, piszkálják, megalázzák, gyakran úgy beszélnek róla, mintha ott sem lenne. Az apát az ujjszopás irritálja leginkább, mintha semmi mást nem is akarna látni a fiából, a jelleméből, pusztán az általa szánalmasnak nevezett szokást. A kérdés, hogy miért érzi szükségét ennek, senkiben nem merült fel.

A Justint körülvevő felnőtteknek egyetlen céljuk van, hogy bármi áron leszoktassák őt az ujjszopásról, és aztán beilleszkedhessen a „normális emberek” közé.

Az apa az egyik jelenetben szánakozva nézi a fia hüvelykujját, majd ráírja a saját monogramját azzal a kísérőmondattal, hogy „olyan más lenne minden”, ha abbahagynád.

Hogy pontosan mi lenne más, és miért gondolta, hogy az ő monogramja a fiú ujján bármin is változtatni fog, ez számomra rejtély maradt.

Egy fogorvos hipnózissal próbálkozik

Megmondja, hogy ezentúl kininízű lesz az ujja, ami rendkívül keserű. Bár ő a hipnózissal legalább odáig eljut, hogy egy pótmegoldást kínál fel az ujjszopás helyett, egy kabalaállatkát, amit a gyerek mindig magához hívhat, ha egyedül érzi magát, de ez sem válik be maradéktalanul. A céljukat elérik ugyan, Justin az ujjszopásról leszokik a keserű íz miatt, de a viselkedése még nyugtalanabb, a teljesítménye (ami sajnos a felnőttek mércéje szerint általában listavezető a gyerek hogylétének megállapításában) még inkább hanyatlik.

Teljesen logikus, hiszen egyik percről a másikra megfosztották egy szorongásoldó, feszültségcsökkentő eszközétől anélkül, hogy bárki is foglalkozott volna a szorongásával.

Sem gyerekek, sem  pedig felnőttek esetében nem lehet egy tünetet öt perc alatt megszüntetni, mert minden tünetnek funkciója van. Egy eszköz arra, hogy a lélek valamit közölni próbáljon, enyhítsen a szorongásán. A tüneteknek védelmi funkciójuk van, épp ezért sosem lehet cél a megszüntetésük anélkül, hogy a lélek fájdalmain ne próbálnánk enyhíteni.

Amint az jól látható volt a filmben is, a fiú az ujjszopás abbahagyása után rosszabb állapotba került. Ekkor jött a következő merénylet, amikor is az iskola behívatta a szülőket a fiukkal együtt, kitéve Justint a megalázások és minősítések tömkelegének, majd ahogy az lenni szokott, megszületett a diagnózis: figyelemzavaros hiperaktivitásra gyógyszeres kezelést ajánlottak.

Szívszorító volt látni, a fiú mennyire megörült annak, hogy „legálissá” vált a furcsasága, magyarázatot kapott azokra a tulajdonságaira, amiktől szenvedett. És mennyire boldog volt, hogy erre van egy pirula, amitől majd az egész élet megváltozik.

Úgy is lett… egy darabig

Justin szorongásai feloldódtak, szabadnak és magabiztosnak érezte magát, sikerei lettek az iskolában, egyre inkább beilleszkedett. Folyamatosan kapta a megerősítéseket, hogy „most vagy jó, így vagy jó, így tartunk valamire, ilyennek kellene lenned”. Ahhoz, hogy ő ezt a fonalat meg is tarthassa, szép lassan függővé vált. A gyógyszereit droggal egészítette ki, mert nélkülük nem tudott olyan lenni, amilyennek a környezete látni akarta.

Attól viszont, hogy olyanná vált, amilyennek akarták, újabb problémák kerültek felszínre.

Gyakori, hogy egy gyerek tünetének a családot összetartó funkciója is van, hiszen az érte való állandó aggódás, a megoldás keresése összetartja a szülőket, és elvonja a figyelmüket a saját nehézségeikről. A gyerek tünete gyakran szőnyegként fedi le a család gondjait, amelyek a tünet megszűnésével felszínre kerülnek. És foglalkozni kellene velük. Ilyenkor sok szülő visszasírja a tünetet.

Üresség

Így volt a filmben is, amelyben az apa a saját önértékelési nehézségeivel is szembesült, ahogy ő mondta: „Elviselhetőbb volt, amíg szopta az ujját, most olyan, mintha okosabb lenne nálam.” Miután pedig az ujjszopás mint téma kiesik, az egész családi légkör fullasztóan üressé válik. Nincs semmi, ami végérvényesen szembesítené őket a kapcsolatuk kiüresedésével, és saját boldogtalanságukkal, amit eddig jól elfedtek.

Amikor Justint felvették egy főiskolára, amit a szülők korábban elképzelhetetlennek tartottak, fájó módon szembesültek azzal, hogy a minősítgetésen és a megalázáson kívül nincs más kommunikációs eszközük, képtelenek dicséretet, elismerést kifejezni. Amikor arról beszélnek, hogy a fiú elköltözik, az apa csupán annyit tud mondani, hogy „Pedig már éppen kezdtelek megszokni”, az anya meg ezt: „Ismerlek, egész életedben figyeltelek.”

Kong az ürességtől a szülő-gyerek kapcsolat, üvölt a szeretethiány már a képernyőn túlra is, és valahogy nem is tűnik olyan érthetetlennek az ujjszopás, a kisbabakorba való visszavágyódás.

Érzéketlenség

A filmből ragyogóan kiderül, mennyire érzéketlen lehet a felnőtt társadalom mindenre, ami nem illeszkedik bele valamilyen sablonba. És milyen változatos eszközökkel próbálnak meg mindenkit belepasszírozni valamiféle normalitásba – totálisan figyelmen kívül hagyva az illető személyiségét, körülményeit, problémáinak gyökerét.

Mindeközben mennyire eszköztelen olykor a felnőtt a szokatlanság elfogadásában, a gyerek megértésének képességében, vagy egyáltalán a megértés szándékában, a segélykiáltás meghallásában és az odafordulásban.

Ha megpróbálnánk meghallani, amit a tünetek mondanak, nem a devianciát látnánk bennük, hanem hátborzongatóan szép összefüggéseket.

Ha megértéssel és elfogadással fordulunk egy nehézséggel küszködő ember felé, ha szeretjük őt a tüneteivel együtt is, ha segítséget kap a segélykiáltásra, és nem újabb bántások sorozatát, akkor a tünetek lassan elmúlnak. Nem azért, mert kierőszakoljuk, hanem mert nem lesz rájuk szükség.

Annyira görcsösen próbáljuk a „normalitásba” passzírozni magunkat és a gyerekeinket is, mintha legalábbis létezne olyan. Ahelyett, hogy magunkhoz és a gyerekeinkhez igazítanánk a világot, hogy jól érezhessék magukat a bőrükben, és azok lehessenek, akiknek születtek. Ehhez nincs szükség sablonokra. Sem passzírozásra.

Csak érzelemgazdag kapcsolatra és értő figyelemre. Mert erősen megkérdőjelezhető, hogy az számít-e szabályosnak, ha valaki könnyen beilleszkedik a világba, vagy pont az, ha nem…

 Sebestyén Eszter