A sport nem csak úgy megjelent az életemben varázsütésre

Hatéves korom óta sportolok. Így megtanultam úszni, bár édesapám úszóbajnoki tervei az első közösen lekésett verseny után el is tűntek nyomtalanul. Helyette jött az atlétika, ahol a futásban sosem voltam jó, jöttek a labdajátékok, a harcművészetek, a jóga és sok minden egyéb. És még bakancslistám részeként előttem a lovaglás, a tenisz alapos elsajátítása, a tánc és az ejtőernyős ugrás, és amit még hoz az élet. Életemben eddig tán összesen két évet hagytam ki, amikor semmit nem sportoltam,

de a futás a hosszú évek alatt nem igazán érintett meg. Nem értettem. Nem éreztem. Azt gondoltam, mint a nem futók többsége, hogy „bolond, aki élvezi ezt az unalmas önkínzást”. Messziről indultam.

Két éve elkezdtem a forrójógát és valahogy vele együtt gyakrabban futottam

Majd bő egy éve tettem még komolyabbá, belső indíttatásból. Megszerettem a ritmusát, a haladásomat, ahogy elértem a belső békém. Vagy… ahogy épp nem. Megszerettem, hogy csatornája a dühömnek, az érzéseimnek, de nem csupán csatorna, sokszor a varázspálca is: elindulok rosszkedvűen, és megérkezem vidáman. Nem olvastam, hogyan fussak, nem kértem edző segítségét, így nem tartottam pöpec edzéseket, a magam örömére róttam a kilométereket.

Aztán felmerült bennem, hogy lefuthatnám párban a maratont, és lefutottam. Nagyon jól sikerült, bár a jó időn kívül semmi nem úgy alakult, ahogy terveztem, mégis hatalmas élmény lett. Élmény, de nem a cél teljesítése miatt. Ugyanis nincs egyetlen cél, mert a futáson van a lényeg, nem a teljesítményen.

Tudatosan óvtam és óvom a futást a versengő, „mindent jól csináló énemtől” 

A legelején eldöntöttem, hogy ez nem versenyterep. Nekem nem. Örülök más sikerének, még jobban, ha én megtalálom minden futásban azt, amiért érdemes volt elindulom. De nem tekintek másra. Nem érdekel, ki mennyit fut, ki hogy fut, nem hallgatok minden tanácsra, mert tanács az aztán jön bőséggel.

Mindenkinek van véleménye arról, hogyan kell futni. És ez rendben is van így. De én nem akarom, hogy a teljesítményről szóljon. Szóljon csak rólam, pont elég, hogy magammal mindig versenyzek, magamat mindig le akarom győzni, ezért is indulok neki.

A félmaratonról például olvasgattam, de csak szolidan. Amikor megkérdezték, mi a célom, mindig azt feleltem: hogy örömmel fussam le. Nem belehalni megyek, sem csúcsot dönteni (ami persze soha nem igaz teljesen, mert a véremben van a versengés, leginkább magammal), hanem élvezni. Örülni, látni, benne lenni. És persze, azért lefutni a legjobban.

1. Kell cél!

Céltalanul bóklászni nehéz. Ahogy megfogalmaztam, hogy a futás öröm és a segítő erőm, újra és újra át akartam élni az élményt. Ahogy megfogalmaztam, hogy párban lefutom a maratont, súlyt helyeztem a futásra – és a várakozásaim, félelmeim ellenére jót tett nekem. Rögtön még jobban beosztottam az időmet, figyeltem magamra, elképzeltem, hogyan szeretném lefutni a távot, akciótervem volt – nekem, akinek ez az egyik vakfoltja. Szurkolókat hívtam, pedig ez is messze áll tőlem, de szerettem volna megosztani az élményt. És volt mit! Csak úgy sugárzott rólam a boldogság. Tudtam, miért megyek és tudtam, hogy képes vagyok rá. És tudom, miért futok, mert a cél nem csupán kilométerben mérhető, lehet mérce az öröm, az elégedettség, az, hogy megtettem, hogy elindultam, hogy boldog futókat láttam vagy épp csak egy gyönyörű pillanatot kaptam el, hogy nevettem vagy épp belefeledkeztem a tájba.

2. Az életben is használható mantra

A félmaratonról olvasva találtam azt a tanácsot, hogy jó, ha van egy mantrám, mert amikor majd leállok, akkor előveszem, és segít tovább menni. Bár most nem igazán volt holtpontom, így a mantrámat pont nem használtam, de előtte, a készülésnél, a futásoknál kialakult és bevésődött. „Képes vagyok.” Ennyi. És jó benne, hogy simán alkalmazhatom az élet más területén is. És alkalmazom is, bár egyáltalán nem annyira jön könnyen, mint a futásnál.

3. Elengedni a tervet – előzmény: Van terv!

Eleve nem vagyok nagy tervező, úgyhogy már az is fejlődésnek tekinthető, hogy volt tervem. Amiből annyi valósult meg, hogy nem csináltam az aznapi előkészületek során semmit máshogy, mint egyébként szoktam, és remek, gyönyörű idő volt. Ezen kívül, minden máshogy lett. Összeállított futózeném volt, pontosan elképzelt befutózenével, amelyre elképzelésem szerint mosolyogva és energiával telve értem volna célba – ehhez képest nem nagyon futottam zenével, vagy alig hallottam, a befutózenéig meg el sem jutottam.  A futás nekem magammal töltött idő, szigorúan, ehhez képest nem egyedül futottam, pedig a készüléseknél pont ez volt az erősségem. Beszélgettem futás közben, pedig amúgy soha, ki- és beugráltam a tempómba, mert pacsiztam a szurkolókkal, a futótársammal megtapsoltuk a zenészeket, és biztattuk a maratonistákat. És ezzel együtt, így, mindent átvariálva és elengedve és újratervezve, remek lett. Ahogy az is, hogy volt mit elengednem, és ha máshogy alakult volna, fordulhattam volna a tervemhez.

4. Jó megosztani az örömöt

Nem állítom, hogy egy futóversenyen szurkolni maga a megtestesült izgalom, de megosztani a befutás örömét, a verseny izgalmát, azt a rengeteg pozitív energiát, tudni, hogy a barátok ott vannak, látnak befutni és szurkolnak (bár én semmit nem veszek észre belőle) csak növeli a boldogságot. Amit aztán kábé egy atomsugárzás erejével sikerült átsugároznom, letörölhetetlen vigyor kíséretében. Mindezt úgy, hogy inkább magamnak való vagyok.

5. Az idea hatalma

Ámulok, akárhányszor eszembe jut, hogy azzal indult: eldöntöttem, hogy szeretek futni. Teljesen tudatában voltam, hogy ez nem így van, de elhatároztam, hogy így lesz. Kétségek, kérdések nélkül.

Alapvetően realista gondolkodású vagyok (voltam?) ilyen kérdésekben, ami van, vagy, ami nincs, azt nem hazudjuk. És mégis: hazugság volt? Igen. Mégis megengedtem magamnak a gondolatot, hogy lehet más.

Hogy mindenki más érzését, meglátását, hozzáállását leszarhatom. Hogy megengedtem magamnak, hogy kialakulhat. És kialakult. Azzal, hogy hittem benne. Hogy elhittem. És ezután tettem érte. Hatalmas tanulság: az idea az első. Lehet, hogy önmagában nem elég, de nélküle nincs is semmi.

6. Amikor futok, önmagam vagyok

Egy kedves barátom mondta nekem, hogy „megtaláltad magad a futásban”. Tökéletesen fogalmazott. Azzal, hogy lehántottam a futásról a teljesítmény kényszeremet, szabaddá tettem magam. Lehetek gyors, lehetek lassú, de a mérce csak én vagyok. Vagy az öröm. Az elégedettség. A boldogság. Olykor a szenvedés. Olykor a szigor: eldöntöttem és tartom magam a tervemhez. Máskor elengedem.

De amikor futok, csak én vagyok. Nem másokra figyelő, csak magamban elvesző. Ez néha annyit jelent, hogy zaklatottan futok, és a dühöm van velem. Máskor elveszem a környezetemben. Máskor kikapcsolok és elképzelésem sincs, hova tűnt öt kilométer.

Míg olykor minden lépésnek a tudatában vagyok. Gyorsítok, mert jó, lassítok, visszafogom magam, tovább tolom még egy kilométerrel, megállok lélegezni vagy nem állok még meg. Játszom a lehetőségekkel, hogy megtudjam, hogy jó nekem. Hogy lássam az erőmet, a gyengeségeimet. Hogy találkozzam önmagammal.

7. Az egyszerűség ereje

Futni nem bonyolult. Lehet persze ezzel vitatkozni, mert megvan a tudás helye, a mozdulatok tökéletesítésének a lehetősége, de a mozdulatok ismétlése adja az erejét. Lépsz, és lépsz, és újra lépsz. Ez a varázslata. Ez a kihívása. Ez az ereje. Számomra. És ez a tanulsága.

Elég egyet lépni. És utána még egyet. Az életben is. (Bárcsak már ennyire menne!)

8. Szenvedély

Bármi mellett elköteleződni nem megy, ha nincs bennem szenvedély. Futni, újra és újra, bármit sportolni, bármit újra és újra megtenni, örömmel – nem megy szenvedély nélkül. Változó intenzitással, de újra rátaláltam, milyen is kitartóan csinálni valamit. Milyen odaadni magam valaminek, teljesen.

Milyen várni, a fenébe kívánni, milyen gondolkozni róla… vagy csak lenni benne. Milyen betervezni, úgy alakítani, hogy a terv megvalósuljon. Milyen figyelembe venni, milyen nemet mondani az érdekében, vállalva azt, hogy nem érti meg a másik. Milyen elindulni és látni, hogy ezt én valósítottam meg, én adtam a kereteket.

Amikor szürkülne az élmény, kitalálni, hogyan találjam meg benne újra az örömöt. Elfogadni ezt, hogy nem mindig gyönyörű, nem mindig jön az „aha” élmény… de újra és újra jön, meglep. Ha elköteleződöm mellette, ha szenvedéllyel és figyelemmel csinálom.

Szóval, ha megkérdezed, miért futok, elmondom a fentieket. Örömet ad. Az erőforrásom. Engedi, hogy elfussak a mindennapok elől, önmagam elől, önmagamhoz. Erőssé tesz. Kint és bent. Tartást ad. Mértéktartásra nevel: pihenés és terhelés helyes arányára. De a legnagyobb tanítása számomra, amelyre emlékeztetem magam újra és újra, hogy képes vagyok. Ha valóban megszületik az elképzelés bennem, ha ez az idea szöges ellentétben is áll a megszokottól, de elkötelezem magam mellette, ha örömet találok benne, ha benne vagyok, akkor képes vagyok rá.

Gesztesi Anita