Egyszer egy – akkor még szintén – Londonban élő barátnőmtől megkérdeztem egy szerelmi csalódás közepette: „Metrón bőgni ér?” (Az ember, ugye, a munkahelyén még tartja magát, de a hazaúton már nem feltétlenül bírja.) És mintha mi sem lenne természetesebb, azt válaszolta: „Persze, ez alap.” Kicsit olyan, mintha a nagy tömegben láthatatlan lennél. A fájdalmaddal, vívódásoddal, örömöddel, bánatoddal. A metrón nem nézik egymást az emberek, nem illik. Így aztán akár zokoghatsz is, nem fogják szóvá tenni. Ha látják is, elfordítják a fejüket.

Én kisvárosi lány vagyok, számomra ez a fajta magány jó ideig ismeretlen volt. Hiába éltem aztán tizenegy évig Budapesten, ott sem éreztem soha. Lehet, hogy az idővel lett egyre rosszabb, és azért, mert menet közben világvárosra váltottam, ami nagyságrendekkel felnagyította az érzést.

Angliára igaz a mondás, hogy az emberek a felszínen rendkívül udvariasak, kedvesek és előzékenyek, de ez a viselkedésük három esetben teljesen eltűnik: ha legény-, vagy lánybúcsún vannak, ha mozimeccset néznek, valamint akkor, amikor tömegközlekednek. Egy dolog, hogy gond nélkül átgázolnak egymáson, tekintet nélkül kisgyerekre, nőre, idősre, de nem is látják a körülöttük lévőket. A tömegközlekedés Londonban túlélősport: ha nem vagy erőszakos, ha törődsz másokkal is, lemaradsz, elkésel, fellöknek.

És ez a fajta verseny még inkább felerősíti azt az érzést, hogy egyedül vagy. Tökéletesen illusztrálja ezt az a kép, amit a Bank nevű állomásnál készítettek, ami a gazdasági negyed metrómegállója: hullámzik egy öltönyből és kiskosztümből álló tömeg. Mindenki zenét hallgat, filmet néz vagy csetel, és fel sem néz.

Egyedül van. Sötétkék és fekete öltönyös, bőrcipős, aktatáskás tömegben. Mint egy utópia. Felzsúfolódnak a peronra, aztán a metróra, és lezsúfolódnak róla. Anélkül, hogy valójában látnák egymást.

Elmagányosodó generációk

De ez csak egy – eléggé látványos – megnyilvánulása a társadalmi magányunknak, ami az én érzékelésem szerint négyzetes sebességgel növekszik. Statisztikák is beszámolnak róla, hogy egyre több a magányos ember. Japánban ma már népbetegségnek tekintik a magányt, amelynek külön nevet adtak: hikikomori. Társadalomtudósok tartanak attól, hogy ez lesz Japán veszte. (A tizenhárommilliós Tokióban például egymillió hikikomori él, és a számok azt mutatják, hogy a mai huszonéves japán nők negyven százalékának sosem lesz gyereke.)

Angliában nem ennyire szélsőséges a helyzet, de itt is érezhető ez a tendencia. Már alapítványt is hoztak létre az idős korukra magányossá vált emberek megsegítésére: folyamatosan társaságot keresnek számukra, és karácsonykor külön kampánnyal buzdítják a fiatalabbakat, hogy invitáljanak meg egy magányos idős embert az ünnepi asztalhoz, hogy az idősek ne egyedül töltsék az ünnepet.

De nem csak az idős generáció magányos. Az enyém is. A fiamé is.

Azt gondolom, hogy van igazság abban az Einsteinnek tulajdonított mondásban: „Félek attól a naptól, amikor a technológia fontosabb lesz, mint a személyes kapcsolattartás. A világon lesz egy generációnyi idióta.”

Valóban fontos szerepe van a technológia fejlődésének, az okoseszközök megjelenésének abban, hogy egyre inkább a saját belső és virtuális világunkba zárjuk magunkat. Anélkül, hogy nosztalgiázni szeretnék, úgy érzem, sokkal szociálisabb, nyitottabb, emberközpontúbb gyerekkorom volt, mint a gyerekemnek. (Még úgy is, hogy én erőteljesen korlátozom a képernyőidőt, és nagy súlyt fektetek a minőségi közös időre, a közös kártyázásra, társasozásra.)

Az „együtt” gyerekkor

Annak idején nem voltak okoseszközeink, sőt semmilyen telefonunk sem. A panelházunkban jó ideig egyetlen televízió működött az emeleten, egy lakásba járt össze mindenki meccset nézni. Így még a tévézés is közösségi élmény volt. A gyerekek meg rohangáltak át egymáshoz, mert minden lakás ajtaja nyitva állt, és nyomtuk a társaspartikat, barbiztunk, a fiúk meg autóztak. Együtt.

A gyerekek együtt lógtak a téren, építettek, játszottak, bicikliztek, gumiztak. Legalább annyira nehéz lehetett őket bevonszolni a térről, mint a maiakat kirugdosni a lakásból, a tablet mellől. Ezzel szemben a fiam korosztálya már szinte csak a virtuális világban akar kapcsolatot tartani egymással. Olyat is láttam már, amikor két tinédzser egymás mellett feküdt a kanapén, és egymással cseteltek, tableten keresztül. Elterjedt az a kép is, amint fiatalok egy csoportja a National Galleryben világhírű, csodálatos festmények közt ül a földön – a telefonjába merülve.

És persze anno ott voltak a családi étkezések, amik jó alkalmat teremtettek a beszélgetésre. Az okoseszközök ezeket is egyre látványosabban kiszorítják az életünkből, pedig az effajta közösségi élmények meghatározók és személyiségformáló erejűek.

A szülők jelenlegi generációja – tisztelet a kivételnek – maga is sokkal zárkózottabb, befelé fordulóbb. Mi vagyunk az első generáció, amelyiknek a gyerekei már beleszülettek a digitális korba, de tőlünk is azt látják, hogy folyton nyomkodunk valamit, sokszor akkor is, amikor akár aktívan is velük lehetnénk. A mi gyerekeinknek ez lesz a minta, amin felnőnek, szocializálódnak. Bele sem akarok gondolni, hogy mit jelent ez hosszú távon, társadalmi szinten. Nekünk kell ez ügyben okosnak és szigorúnak lennünk, és korlátoznunk a gyerekeinket és önmagunkat a képernyőhasználatban, segítve a szociális életüket, létezésüket a való világban.

A virtuális társkeresés magánya 

De hogyan, amikor a legtöbben magunk is egyre magányosabbak és elveszettebbek vagyunk? Egyre több az egyedülálló fiatal, aki soha nem élt hosszabb párkapcsolatban, mert egyszerűen nem találja a társát. Az online randizás lett a társkeresés jelenleg elfogadott formája, amit a legtöbben utálnak, mégis használják, mert más módot nem találnak az ismerkedésre. Az új ismeretségek kötésének lehetősége ugyanis drámaian csökkent, a legtöbb ember számára minimális. Csak a saját tapasztalataimra tudok hagyatkozni, és nálam nyilván az is szerepet játszik, hogy külföldre költöztem. Kihasítottam magam a hazai – meglehetősen aktív – szociális életemből, és újrakezdtem, felnőtt fejjel pedig már nehezebb új, mély barátságokat kötni.

Az egyedüllétben viszont nem vagyok egyedül.

Azt látom, hogy még huszonévesek is magányosak. Néha elgondolkodom, vajon hogyan lehetne rávenni magunkat, hogy szóljunk egymáshoz. Hogy – kilépve a belső magányunkból – elkezdjünk tapogatózni mások irányába. Vidéken talán még nem veszett ki az emberekből, hogy akár idegenekkel is szóba elegyednek, és mindent tudnak egymásról, és őszintén törődnek is egymással.

Magányosak vagyunk, de lusták is arra, hogy ezen változtassunk?

Amikor magányosnak érzem magam, mindig rájövök, hogy részemről ebben egy adag lustaság is van. Vágyom a társaságra, amikor azonban mehetnék, új emberekkel ismerkedhetnék, inkább az otthon kényelmét választom. Egy hosszú nap végén inkább bekuckózom a fiammal, hogy együtt rágjuk át magunkat a matekpéldákon, mint hogy a kollégáimmal iszogassak a sarki pubban. Pedig az is előfordul, hogy a magány depresszív állapotba sodor, ennek következtében kétségbe vonom a személyiségemet is (hiszen az önértékelésünkhöz szükségünk van a jó barátoktól érkező visszajelzésekre is), mégsem vagyok képes vagy nyitott új utakat találni új emberekhez.

A lelkem mélyén társas lény vagyok – ahogy szerintem a legtöbben –, de az élet magányba sodort. A feladataink, a munkánk, a megszokott, bejáratott utak, amelyekről már egyre ritkábban térünk le, gátat szabnak annak, hogy nyissunk a világra és másokra. Márpedig a barátságok időt kívánnak. Ahhoz, hogy egy emberi kapcsolat elmélyüljön, áldozatokat kell hozni, amire talán egyre kevésbé vagyunk képesek, hajlandók. Könnyebb elveszni a munkában, a karrierünk révén megélt örömökben, esetemben a gyerekkel töltött időben és élményekben. De ennek magány az ára.

Kégl Ágnes