Bukások és felemelkedések

Bárki, aki őszinte magával és a gyerekkel, az bevallhatja, hogy sokszor, nagyon sokszor érezzük rossz anyának magunkat, és még a börtön beszélőjének közelébe sem kell jutni ehhez. A bukásaink és felemelkedéseink sorozata szerencsére gyönyörű összhangban tud lenni, már amennyiben valóban törődünk a gyerekkel. Jó, a gyönyörű szó kissé talán túlzás…

Például kamaszkorban nem a „csak a szépre emlékezem” időszakát éljük: sem anyaként, sem gyerekként. Nem egyszer tettem fel magamnak a „mit és mikor rontottam el” kérdéssort, amikor a taknyomat nyelve, bőgve fuldokoltam egy-egy gigantikus vita után, aminek azt hiszem, a lecsengés után már csak egy értelme van:

a gyerek a természet ordító szavát követve, abszolút okosan, ugyanakkor eszement módon le akar válni az anyáról, és nem válogat az eszközökben.

De ennyire ne szaladjunk előre.

A szülés utáni állapotok -–avagy „Semmi baj, anyuka!”

Már a kezdetekkor is nagyon könnyen érezhetjük magunkat pocsék anyának. Vegyük csak példának, amikor a szülést követően a kórházi szobatársunkból ömlik a tej, a gyereke szörcsögve fulladozik a mennyiségtől és a két lábon járó, tökéletes anya a két szoptatás közti időszakban nonstop fej, mert „ugye, te el sem tudod képzelni, de úgy érzem, szétdurran a mellem”. Téved, el tudom képzelni, mert nekem is, csak nem jön belőle semmi, de semmi baszki, és a kis gyűrött fejen lévő nagy szempár – szerintem – csalódottan figyel, hogy mi lesz már, amikor a szomszéd egyed már ötször reggelizett?

Hát mi lenne? Bukás az első pillanatokban!

Anya megbukott, pedig csak egy napja anya.

Semmi gond, anya, vagy ahogy a nővérkék hirtelen szólítani kezdik, „anyuka” – nem hagyja annyiban, azok a kék szemek nagyon tudnak nézni. Anyuka addig küzd, ameddig elfogadható mennyiséget termel. Első kör pipa, szobatárs egy pillanatig sincs behozva, de hát ki nem szarja le, a gyerek eszik, növekszik.

Aztán amikor pár hónap elteltével anya már annyira kész van a fáradtságtól, hogy egy napon büfi (áááá!, de utáltam ezt a szót) nélkül teszi le a gyereket, aki majd belefullad az egyszer csak visszatörő táplálékba, és anya hisztérikusan rázza a lábánál fogva a kékülő gyereket, míg az szerencsére telibe hányja az imént nagy nehezen beletermelt tejjel.

Anya ismét egy nagy fos, de mégis „szuperhíró”, mert megmentette a gyereket. Pár hónap rettegés után ebből is szépen kijön az ember, mondjuk, egyre erősödő kétségekkel, de nyomja, amit kell.

Megbukott újfent, de mégiscsak nevet rá az a gyerek.

A dackorszak kezdeti pusztításai még behegesednek

Ne feledjük még a kétéves kortól tartó dackorszakot sem, ami gyenge felvezetése a jóval későbbi kamaszkornak. Az analógia csak annyi, hogy ezen időszakban is naponta többször vizsgázunk egyesre, de maximum közepesre. A földön vinnyogva, visítva kúszó, agyvérzés közelében lévő gyerek eközben a megvetően figyelő – amúgy mindig mindent jobban tudó és csináló – többi nő olyan mélyre viszik a szerető szülőt, hogy igyekszik a tanácsadókönyvek foszlányosan felsejlő mondataiba kapaszkodni, miszerint: „ez egy ilyen időszak”… 

De hiába a kapaszkodás, a bukás ismét egyértelmű, főleg, amikor az a gyönyörű szempár dacossá válik, előkerül a kis piros hátizsák, abba pedig Lencsi baba, nyolc cumi és két angol rendőrt mintázó mágnes kerül, majd elhangzik a mondat, hogy

„Anya, én most világgá megyek, mert veled nem lehet együtt élni!”.

Akkor a bukott asszony – abban a biztos tudatban, hogy a gangos bérház kilincsét nem éri el a gyerek – könnyes szemmel feladja a kabátot a legyőzőjére, kinyitja neki a lakásajtót, és ad egy puszit a feje búbjára. A bukott asszony – hiába tudja, hogy a gyerek a lépcsőn üldögél – minden másodpercet óráknak él meg, és leskelődik, ahol csak tud, miközben már egész biztos benne, hogy nemhogy nem jó anya, nem rossz anya, hanem egyszerűen az anya szót használni sem lehet rá, egy söpredék, egy senki, egy utolsó szemét alak…

A belső örvény legalján – tíz perc elteltével – halk totyogást hall, és valaki kaparászik az ajtón. Visszatért a kivégzőosztag a világ legédesebb mosolyával az arcán, és legalább egy órán keresztül meséli, hogy mi mindent látott a világban, ahol sokkal, de sokkal jobb, mint anyával, de elfáradt, úgyhogy átmenetileg visszajött.

Bukás és lassú felemelkedés – újra pipa.

Vihar előtt, Pradában, szaranya

De ott van például még az az időszak is, amikor akár pizsamában kíséred (velem ez sokszor előfordult, tudom, egyes, leülhetek) az iskolába… akkor is büszkén fogja a kezed és átölel, megpuszil, majd hirtelen akár Pradát is vehetnél, és talpig sminkben is kísérhetnéd, akkor is elhangzik a mondat, ami ismét pár hétre kiüt, miszerint „Lécci, most már a sarok előtt fordulj vissza, odatalálok, elhiheted” – majd se puszi, se pá, otthagy az út közepén, vissza sem néz.

Amúgy azt hiszem, hogy önvédelemből, mert fél, hogyha meglátja az arcom, akkor feltámadnak benne az érzések irántam… az meg nem a dolgok rendje. Majd később lesz az!

A vihar üvöltő és tomboló centrumában 

Így megy ez aztán, egyre intenzívebb bukás, felállás, örömök ritmusában, amíg egy szépnek ígérkező szerda délután eltűnik a gyerek. Ugyan ott áll anya előtt, és ha nem úgy nézne ki, mint akit már ismer az ember, mint a tenyerét, akkor valami összeesküvésre gyanakodhatna. Elvitték az UFO-k az eredetit, valaki kimosta az agyát, vagy valamilyen durva szert kapott a suli előtti nepperektől szegény. Mindegy is az ok, mert ettől a kitűnően meghatározható pillanattól kezdve az élet nagyjából csak bukások sorozatából áll, szinte másodpercekre kapunk levegőt, és tudjuk meg, hogy az a gyerek mégis csak azonos azzal, akit például nagy nehezen megtanultunk megszoptatni, megtanítottunk beszélni, járni, stb…

Ezt szokás kamaszkornak nevezni, de én inkább az éveken át tartó apokalipszis korszakaként jellemezném, melyben a család semelyik résztvevője sem relaxál… vagyis egyszerre soha senki.

Nem tart sokáig, mert négy–öt év elteltével a harcoktól, robbanásoktól, vitáktól és sírásoktól megszállt terület felett elkezd oszladozni a füst, és ha hátranéz az anya, akkor a folyamatos bukásai csataterén elkezdi látni azokat a helyeket, ahol egy-egy fa és virág is kinőtt. Aztán ránéz a gyerekre, és megint őt látja: a csecsemőt, a dacos kislányt, a lerázós kisiskolást, a határait feszegető, okos, humoros, gyönyörű embert…

És akkor…

Ő az, de mégsem: a bukott anya foszlányain, rettentő belső küzdelmek árán lett belőle egy felnőttszerű lény, aki tizenhét éves korára megengedi már magának és rehabilitálódó anyjának azt a luxust, hogy hosszan és nyíltan beszélget vele, hogy a véleményét nem ordítva mondja el, hogy néha megkérdezi, miben segíthet, és mindennek tetejébe önszántából néha odabújik a távolságot már nagyon jól megtanult bukott asszony mellé: átöleli, nevet, cinkel, puszilgat, cseveg, hogy aztán megint eltűnjön hosszabb időre.

Ugyan enyhe gyomorgörccsel várom a folytatást, de már kezdem sejteni, hogy megéri megengedni és elviselni a bukások luxusát!

Marossy Kriszta