Nincs mese, itt van az ősz

Nappal ugyan még jó idő van, éjszakára lehűl. Az otthonban az ablakokban megjelentek a törölközők szigetelés gyanánt.

Állok, nézek kifelé, napoztatom a fejem. A szomszédos óvodában helyreigazították a műfüvet, és nemrég felavatták a ketrec jellegű focipályát. Volt lufi a négy sarokban, jött valami ovifoci alapítvány képviselője, mesélték csak, szerencsére nem dolgoztam.

Lennék ilyen képviselő, vagy mi. Az a melód, hogy minden héten, lehet, hogy többször is, más-más városban, településen ilyen kis focipályákat avatsz, adsz át aranyos kis óvodásoknak.

Amerre jársz, öröm, boldogság.

Az óvodák szépen kitakarítva, ragyog a folyosó, enyhe felmosószag. Szépen bemutatkozol az izzadó tenyerű helyi és óvodai vezetőnek.

Mindenki boldog, mosolyog.

Egy szép ügy érdekében.

Inkább mégsem lennék, pedig biztos hatszor–hétszer annyit keres, mint én.

Az a sok szar kávé, amit meg kell innia, és az a sok pogácsa.

Van, amiben mindig lassan halad az idő

Sokszor tapasztalom, hogy a gyerekek ügymenete lassan, vánszorogva halad. Hónapok, fél évek alatt nem történik semmi.

Értem én, így látszik, hogy van munka. „Ha hamar megintéznék, még azt mondanák, hogy, nincs értelme nekijük.”

Általában nagyon hamar meg tudom állapítani, kábé harminc perc a szülővel, harminc perc a gyerekkel, hogy mi lenne jó a lurkónak.

Na, jó, legyen egy hét a gyerekkel.

Ennyi idő alatt megvan az, hogy vissza anyáékhoz, vagy gyerünk az állami gondozásba, jó esetben nevelőszülőhöz. Durván hangzik, de ez van.
Azt gondolom, pontosan tudom, hogy ha az éppen aznap bekerült testvérpár hároméves tagja nemhogy nem sír, de észre sem veszi, amikor elmegy az anyja, akkor nem túl szoros a kötődés, és érdemes lenne belenézni abba a családba. Merthogy a háromévesek szoktak sírni, ha egy új helyre kerülnek, távol anyától. Mindig sírnak.
Jó, hozzátartozik, hogy 16 éve csinálom ezt, tehát van rutinom. Megnyugtatok mindenkit, hogy nem ilyen hamar, és nem így dőlnek el gyermeksorsok. Sajnos a másik véglet él.

Miért van az, hogy hónapok, évek telnek el, és nem történik aztán semmi?

Tudok olyan esetet, amikor négy évig kellett egy olyan helyen élniük a gyerekeknek, ahol néha volt fűtés, néha volt étel, gyakran volt verekedés, verés.

Négy év alatt hányszor lehet éhen halni?

Négy év alatt mit lehet átélni?

Én akkor is láttam, hogy mi a csel, mikor hozzánk került egy kisfiú, aki már harmadjára kezdte az első osztályt, a harmadik iskolában, mert anyuka nem tartotta fontosnak az oktatásban való részvételt.  A gyermek a hétvégi hazalátogatás után rendre rosszul lett, volt, hogy az ügyeletre kellett vinni, mert a hétvégén nem evett, és hétfőn az iskolában, és az otthonban pótolt étel megfeküdte a gyomrát.

Télen hetente új kabátot vettünk neki, mert pénteken elment anyával, aki eladta hétvégén a kabátot, mondván, „majd az átmenetiben úgyis vesznek neked újat”.

Vettünk is. Nem járhat kabát nélkül.

Aztán a fiú, és kisebb testvérei kórházba kerültek. Tüdőgyulladás. A legkisebb kis híján meghalt. Anyuka elmondta, hogy máskor is volt már, hogy kiizzadtak, ő azt gondolta, hogy most is ez történt. Ja, hogy a gyógyszer? Ki akarta ő azokat váltani, csak nem volt pénze.

Gondolhatná az olvasó, hogy ez elég kell, hogy legyen az állami gondozásba vételhez, vagy a nevelőszülőknél való elhelyezéshez. Nem így történt. A gyerekek a kórházi eset után lettek egyáltalán védelembe véve, ami az első lépése a rendszerbe kerülésnek.

Eltelt három év, tőlünk már régen elkerült, ahogy hallom, iskolába nem jár, és a múltkor láttam, ahogy anyával és a kistestvérével az utcát róják.

Minden évre jut, jó esetben csak egy ilyen sorsú gyerek, aki valamilyen oknál fogva kicsúszik a szociális háló bürokratikus résein.

Hogy miért?

Egyszer, még pályám elején megkérdeztem a vezetőség egy tagját, hogy „de hát miért nem kerül el a szülőktől?” Azt válaszolta,

„hja, tele lennének a gyermekotthonok, és nincs annyi nevelőszülő, aki bírná, és mellesleg, hogy nézne ki a statisztika?”

Nemrég a városban egy idősebb nő egy rendkívül aranyos, bájos, óvodás korú kisgyerekkel koldult. Messziről végignéztem, ahogy jól öltözött nőkhöz küldi oda a kislányt egy százasért. Senki sem tudott neki ellenállni. Nagyon ideges lettem, és megközelítettem az asszonyt. Rákezdett a mondókájára, hogy „így a kisgyereknek, úgy a kisgyereknek, adjak pénzt, meg ilyenek”. Megkérdeztem, hogy nem az óvodában lenne most a helye? Mondta, hogy „de hát nincsen pénz”, viszont akkor már menekülőre fogta, vette a lányt, és ripsz-ropsz eltűntek.

– Hol van ilyenkor a gyámügy? – kérdeztem magamtól, majd rádöbbentem, hogy de hát én is annak része vagyok.

– Jó napot, tanár bácsi, nem kaptam jegyet – nyílik az ajtó, kezdődik a munkám

 

 Zebegényi Péter

Zebegényi Péter korábbi írásait ITT  olvashatod el.