Ismeretlen ismerősök

A tapasztalataim sajnos azt mutatják, hogy elkeserítően kevés család rendelkezik ilyen stabil háttérrel. Ami azért különösen szomorú, mert ennek gyakran a gyerekek isszák meg a levét. A mai gyerekek jelentős része nem tapasztalhatja meg a nagycsalád adta erős hátteret, nem kaphatja meg azt a felemelő érzést, hogy több emberre is számíthat, ha bajban van. A nagyszülők egy része nem is ismeri meg az unokáit, kapcsolatuk kimerül az ajándékozásban és a kötelező illemkörökben.

Amíg szórakoztat, jöhet, amikor fáraszt, mehet

A nagyszülők persze örömüket lelik az unokáikban, mert „cukik, viccesek, jópofák”, de fogalmuk nincs arról, milyenek valójában, az érzelmi világukhoz nem tudnak kapcsolódni, a szükségleteikre nem tudnak figyelni. Az unokákat sok helyen úgy kezelik, mint valakit, aki szórakoztat az unalmas napokon, felvidítja a nagyszülőket, akiktől kaphatnak egy kis jókedvet, de amikor már fárasztó, nem mindig kérnek belőle. Ritkábban látom azt a hozzáállást, amikor az irányít egy nagyszülőt, hogy mit tehet ő a gyerekért, mivel segítheti, gazdagíthatja az életét, mit adhat hozzá a gyerekkorához.

Sajnos kevés olyan kisgyerekes anyát ismerek, aki valódi segítséget kapna a nagyszülőktől.

Felelőtlen kényeztetés

Sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy „a nagyszülőknek nincs más dolguk, mint hogy elkényeztessék az unokáikat, és jól elrontsák”. Soha nem értettem ezt a fajta hozzáállást. Természetesen másfajta felelősségük van, mint a szülőknek. De úgy vélem, a nagyszülőknek is felelősségük van az unokáik érzelmi biztonságának megteremtésében, hogy mindent megkapjanak, amire a gyerekléleknek szüksége van. 

Amekkora ajándék tud lenni egy nagyszülő a gyerekeinek, unokáinak egyaránt, aki mellett mindenki megpihenhet, és feltöltődhet, akkora nehézséget is tud okozni egy családban a nagyszülői segítség hiánya, vagy éppen a nagyszülői hozzáállás minősége.

Nem ritka az a helyzet, amikor a nagyszülők ártanak a szülő-gyerek kapcsolatnak

Sokszor előfordul, hogy a gyerekeket a szüleik ellen hangolják, ha kell, akár hazudnak is az unokáiknak, csak azért, hogy ők jobb fényben tűnjenek fel. A munkám során és a magánéletemben is találkoztam sajnos olyan esettel, amikor a nagyszülő bántalmazta az unokáját, ami óriási teher a családnak. Ha valaki csak úgy tud segítséget kapni a nagyszülőtől, hogy közben a gyereke testi vagy lelki épségét veszélyezteti, azzal hosszú távon a saját családjának sokkal többet árt, mint amennyit esetleg egy-egy alkalmi segítségből nyer.

Minden szülőnek a gyereke érdekeit, lelki- és érzelmi jóllétét kell szem előtt tartania, akkor is, amikor segítségért fordul, akkor is, amikor alkalmanként csökkenteni szeretné a feladatait, ami érthető és jogos igénye a kisgyerekes szülőknek. Épp ezért sajnálatos az, hogy ennyire sokan magukra vannak hagyva.

Az anyák elszigetelődnek, nagyon kevesen tudhatnak maguk mögött egy használható, a gyerekek érdekeit szem előtt tartó, a gyereklelket mindenek elé helyező, az érzelmi világát értő és tiszteletben tartó nagycsaládi hátteret.

Óriási hiánya ez a mai gyerekeknek.

Kritizálni könnyű, de az nem segítség

Sok szülő panaszkodott arról, hogy a nagyszülők minden látogatás alkalmával minősítik, kritizálják őket, feszült figyelemmel várják, mikor hibáznak, mikor találnak valamit, amibe bele lehet kötni. Szülői minőségüket is előszeretettel kritizálják a gyerekek előtt. Minden nagyszülőnek jogában áll azt gondolni a gyerekei nevelési stílusáról, amit csak akar, viszont muszáj lenne belegondolni abba, hogy a gyerekben egy világ omolhat össze, ha a szüleiben való bizalmát megtörik. A gyerekek biztonságérzetével játszik az a felnőtt, aki az anyukája, apukája szülői minőségét a gyerekek előtt szólja le vagy ássa alá. Hiszen egy gyerek tisztában van azzal, hogy ki van szolgáltatva a saját szüleinek. Ha a szülőket negatív módon minősítjük előtte, azzal azt érjük el, hogy ne bízzon meg bennük, tehát ne érezze magát biztonságban.

Arról nem is beszélve, hogy a nagyszülők állandó kritizálása az anyát, szülőket elbizonytalaníthatja, frusztrálja, és a gyereket körülvevő légkör is feszültebb lesz.

Ez nem színjáték!

Akinek van gyereke, nagyon jól tudja, hogy a gyerekek csecsemőkoruktól kezdve minden életkorban érzékenyek az ilyen feszült légkörre, és terheli őket a szülők/nagyszülők közti konfliktus, még akkor is, ha ez nincs kimondva, és a legprofibb színjátszással elő van adva a „minden rendben, mindenki szeret mindenkit, jó család vagyunk” című színdarab. Sőt, ettől zavarodnak meg leginkább a gyerekek, mert érzik, hogy a szinte kibírhatatlan feszültségi szint, hiszen a színlelt viselkedés és a valóság között hatalmas szakadék tátong.

Nagyon gyakori sajnos, hogy ha egy anya fáradt, kimerült, gyakran nem tud kihez fordulni segítségért, vagy ha próbálkozik is, a kérését figyelmen kívül hagyják, esetleg támogatás helyett meg nem értést, ítélkezést kap.

Az ítélkezés a legkönnyebb út

A mai, gyűlölködő alaphangulat gyönyörűen megágyaz az ítélkezésnek. Olyan könnyen, gyorsan tud ítéletet mondani a másik emberről az, aki nincs benne a helyzetében. Olyan egyszerű mindent látszólag jobban tudni, egyszerű módja a problémákkal való nem foglalkozásnak és a homokba dugott fejek homokban tartásának az ítélkezés, az okoskodás, a sok kéretlen bölcs tanács. Amikor mindenki „zseniálisan” tudja, „mit kellene érezni, min kellene túl lenni, mivel nem szabadna foglalkozni, mit nem szabadna magunkra venni, és mi az, aminek nem kellene fájnia”.

Ha élt már olyan ember a földön, akit ez a fajta hozzáállás kisegített a bajból, nagyon szívesen megismerném.

Senki nem tudja szabályozni, mi okoz neki fájdalmat, mikor mit érez, min bántódik meg, vagy éppen mikor múlik el a szomorúsága, a haragja. Az ilyesfajta ötletekkel annyit lehet elérni, hogy akinek mondjuk, még rosszabbul érezze magát, hiszen nem elég, hogy problémái vannak, még hibásnak is érzi magát azért, amiért az érzései, gondolatai nem „helyénvalók”.

Sok anyával találkoztam már, akik éppen szörnyen érezték magukat a bőrükben, és a segítség, támogatás helyett mindenhol csak az ítélkezéssel és az okoskodással találták szemben magukat. Amitől persze még rosszabbul lettek.

A másik mumus: a társadalmi elvárás

E szerint boldognak kell lenniük, hiszen életük legcsodálatosabb korszakát élik. Kevés ártalmasabb hozzáállás van annál, mint amikor valakitől elvárjuk, hogy nonstop boldog legyen. „Mindened megvan, férjhez mentél, kisbabád van, lakásod van, révbe értél, mi bajod lehet?” – mondják gyakran a kismamáknak. Rengeteg oka lehet annak, ha valaki szomorú, kedvetlen, fáradt, kimerült, sőt, egy normális embert minden különösebb ok nélkül is időnként hatalmukba keríthetnek ezek az érzések. Nem sokat segít az online világ sem, a közösségi oldalakon ugyanis mindenki a legszebb arcát mutatja, mindenki olyan eszeveszettül boldognak tűnik, más anyák kézzel készítik a tökéletes tortájukat, kézzel varrják a függönyt a babaszobába, pulóvert kötnek a gyerekeiknek, és nem fáradtak, nem kedvetlenek, hanem ragyognak. Sok családot láttam már, nagyon jól tudom, hogy mi mindent tud rejtegetni egy – a virtuális világban – látszólag tökéletesen boldognak tűnő család.

Mégis nagyon sok szülő még rosszabbul érzi magát a boldognak megrendezett családok miatt, mert elhiszik, hogy rajtuk kívül mindenki boldog, és mindenki olyan eszméletlenül jól csinál mindent.

A közösségi oldalak arra is remek terepet nyújtanak, hogy rosszindulatú kommentekben mérgezze egyik ember a másikat, ítélkezzünk egymás fölött. Jó terep belerúgni a másikba, és ezzel kiélheti mindenki a frusztrációját, ami a fene nagy boldogság közben felgyülemlik. Abba azonban kevesen akarnak belegondolni, hogy amikor egy anyát bántunk, a gyerekét is bántjuk. Mert, ha – bármilyen szélsőséges nevelési elvek mellett érvelve – bántja egyik anya a másikat, abban biztosak lehetünk, hogy az anya rossz érzéseinek a gyereke is megissza a levét.

Amikor kettőt ütsz egy csapásra

Ha egy anya rosszul érzi magát a bőrében, a bűntudata, szorongása akadályozza őt abban, hogy felszabadult legyen a gyerekével, ez pedig akaratlanul is a gyereken csattan. Ha egy kisgyerekes anyát bántunk, annak következménye a gyereket is érinti, hiszen a körülötte lévő légkör egyre feszültebb lesz. Mindig összeszorul a szívem, amikor egy anyát támadnak, amiért nem tud szoptatni, mert, ugye: „csak az nem tud szoptatni, aki nem akar”, vagy ha eltűnik a kamasz gyereke, akkor: „hogy is lehet ilyen felelőtlen?”. 

Nem szoktam érteni, hogyha valaki nem tud segíteni, akkor miért akar feltétlenül ártani?

A kulcs: az empátia

Nehezen tudom megérteni, hogy felnőtt emberekből miként hiányozhat ilyen mértékben az empátia. Ha egy anyának nincs elég teje, az már önmagában frusztrálja. Ha emellett még állandóan hibáztatják és ítélkeznek felette, szörnyen érzi magát. És vajon ki gondol eközben a kisbabára? Több tejet kap, ha ostorozzuk az anyukáját? Nyilvánvalóan nem. Viszont sokkal feszültebb légkör fogja körülvenni, sokkal szorongóbb hangulatban telik majd minden etetése, amitől sokkal többet szenved a kisbaba, mint pusztán a kevesebb tejtől. A megszökött kamasz vajon előkerül, ha elkezdjük az anyukáját ostorozni?

Ha kihangosítanám annak a sok magára hagyott anyának a kéréseit, akikkel beszélgettem, a következők lennének: Több empátiát és kevesebb piszkálódást. Több jó indulatot és kevesebb kritizáló megjegyzést. Több segítséget és támogatást. Több érzelmi támaszt. Több anya-gyerek kapcsolatot tiszteletben tartó nagyszülői hátteret.

Több elismerést, és kevesebb elvárást.

Határaink tiszteletben tartását! És semmi ártó szándékot!

A gyerekeinkért.

Sebestyén Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/DONOT6_STUDIO