–

Inkább az az izé... a népjólét, a boldogulás, a „wellbeing”, a komfortérzet érdekel. Ezeket a megfoghatatlanságokat pedig számomra emberek testesítik meg. Emberek, akiket ismerek, ismertem, akikről olvastam, akiket olvastam, és akiket mindezen élmények alapján elképzelek, és tudom, hogy léteztek.

Legfrissebb vonatkozó élményem egy képekkel illusztrált családtörténeti tabló, egy posztmonarchikus házaspártörténet, sok-sok baráttal, egy később híressé vált fotóművésznővel (aki nem mellékesen a férjemet is fotózta gyerekkorában, és aki mindig cigivel a szájában és mosollyal a szája szélén látható, amikor a kamera másik oldalán áll), meg a híres pedagógussal, aki szintén rokonféle, és gyönyörű art deco bútorokkal, rengeteg könyvvel a polcokon, okossággal, súlyos és szép történetekkel a háttérben.

A konkrét tablóról eszembe jut jó néhány híres író, aki két, sírnivalóan gyönyörű és/vagy vicces könyv megírása között éjjel-nappal más íróbarátok ugratásán töri a fejét. Eszembe jut még az irodalomtanárom, aki a legsötétebb korszakokban is derűs marad néhány verseskötet társaságában, akkor meg aztán pláne, amikor például az imádott lányának a bekattant férje egy baltával végzett a várandós feleséggel, és csak a plátói szerelme, Dsida, meg persze Ady, Kosztolányi, és a nagy franciák, a németek, az  angolok versei és regényei meg a diákok, és az egyre ritkuló, élő barátok tartják életben... szerencsémre jó sokáig.

Vagy ott van a nyolcvanvalahány éves bécsi nagypapámnak kikiáltott András, aki úgy mesél a túlélt haláltáborról, mint egy alaposan „félrebukkolt” társasútról. Vagy az apósom – a szocialista rendszerbe nem igazán légmentesen illeszkedő – „mérnök-igazgató úr” barátja, aki öltönyösen, elegánsan és elképesztően művelten volt annyira csibész, humoros, vulgáris és pajzán, hogy „ott nyálkahártya nem maradt szárazon”.

Meg öreg íróbarátom, aki soha ki nem fogyó humorával és életkedvével halálos betegen is minden kedden felküzdötte magát a gangos házunk harmadik emeletére, hogy a nevelőapámmal rendszeresített hetedik kerületi séta-kocsmatúra előtt főzessen velem egy teát, és úgy búcsúzzon el tőlem a halála előtt öt nappal, hogy:

„Krisztikém, úgy tűnik, nekem úgy kell meghalnom, hogy a büdös életben nem tudtál nekem egy jó teát összehozni”.

Tiszta szívemmel szeretem, szerettem és tisztelem ezeket az embereket, még ha sokat csak történetekből ismerek, a világukat azonban érzem és értem.

A világ, ahol evezős egyletbe jártak művelt emberek, és amikor hó esett, a Normafához mentek síelni, akik szabadidejükben túráztak, teniszeztek és a Lukácsban úsztak, akik bridzseltek és moziztak, akik a világ jobbításában hittek, akik meghallgatták egymást, és próbálták meg is érteni. Akik felnéztek másokra, de nem fogadtak el semmit megkérdőjelezhetetlenként, akik érdemben vitáztak, akik eltérő származásuktól, neveltetésüktől, hitüktől függetlenül büszke hazafik voltak, de lenézték a buta sovinizmust, mert az korlátolt volt és egyszerű, főleg annak, aki ismert pár nyelvet, és aki példának okáért a Fasori Evagélikusoknál tanult.

Miről is kezdtem el beszélni? Ja, persze, az élet értelme!

Ezek az emberek nekem ma is az élet értelmét jelentik. Példaképek és emlékeztetők. A jó tradíció hordozói, nem a köldöknézegetős, távolba búsongó, odahazudott folklóré, hanem az élő, ható, színes, vágyott, szerethető mindig moderné, teli klasszikus értékekkel. Olyan emberek, akik bármilyen vallásuk, hitük mellett és ellenére, mindig szabadok voltak, gondolkodásukban, tetteikben, a társukat úgy választották, hogy vele közösen, és nem egymás mellett élték az életet, a társaságukat pedig úgy, hogy minőségében is tartalmas legyen. Tartalmas legyen minden együtt töltött kávéházazás, koncert, buli, színház, hogy mindig minden kimondható, megvitatható legyen.

Félreértés ne essék, nem egy fekete-fehér filmet nézünk. Színes emberek ezek, akik gyakrabban fordultak elő nyolcvan éve, és manapság gyakrabban fordulnak elő más országokban. De ettől még akarnunk kéne rájuk hasonlítani. Nem lenne szabad lejjebb adni!

Akarjunk műveltek, tanultak, nyitottak, világlátottak és tudásszomjazók lenni!

Felelősek, nevelők, tanítók, átadók, lényeget hagyók, értéket teremtők, fontosat, nem talmi értékeket halmozók. Cinikusak, humorosak, szarkasztikusak, szellemesek. Sosem nyugvók, és semmibe bele nem nyugvók, mindent megkérdőjelezők. Öregedő és öregen is csillogó szeműek, nem nyavalygók. Tehetségesek vagy tehetségtelenek, de szorgalmasak, igyekvők, és ha kell, újrakezdők, ha nem kell, kitartóak. Nálunk általában kell, csak úgy mondom. De ez igazán izgalmas is tud lenni, viszi fel az adrenalint különféle szerek, düh, alkohol és bungee jumping nélkül is.

Akarjunk élni akarók lenni! Nem túl- hanem az életet megélni akarók. Sok ilyen embertől aztán értelmessé is válik az egész.

Punks and polgárs are not dead!

Na, erről szól az én politikám, erre szavazok én!

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Fortepan