Tegnap ezen a széken a hadnagy ült. Az asztalon a laptopja, jegyzőkönyvet gépel. Kabátban ül, ahogy mi is. A tíz négyzetméteres konyhán négyen osztozunk már egy ideje. Pisilnem kell. Szerencsére a lakótársamnak is. Velem szemben áll, de cseten beszélünk, mi legyen. A mi vécénket nem használhatjuk, ott még nem kutattak a nyomok után. Kikéredzkedünk, a felső szomszéd hátha ébren van. Ha már elindulunk, egy gyors cigi az udvaron, az sem zavar, hogy lefagy a kezem. Szerencsére a szomszéd ébren van, könnyíthetünk magunkon. Felajánlja, hogy aludjunk ott, akkor esik le, hogy ilyesmin is kéne lassan gondolkodnunk. Visszamegyünk a lakásba. Belesek a szobámba, ott a laptop madzagja, de vajon a laptop is megvan? Az íróasztal előtt a földön egy halom papír, a fiókok kihúzva. Az ágynemű a komód előtt, arra gondolok, haver, ott aztán semmit se találhattál. A konyhában a hadnagy még mindig gépel.

Kopogtatnak. Újabb két rendőr érkezik, a szomszéd házban is betörtek az egyik lakásba. „Jó estét, itt mi a helyzet?” Utánuk érkezik annak a lakásnak a tulaja is, tőle nem vittek el értéket. Nem érti, pedig az asztalon egy 15 ezer forintos whisky volt. Megkérdi, áthozza-e, hogy megigyuk? Mondjuk, köszi, van itthon bor, az elég lesz. Már csak nevetünk, abszurd az egész.

Aztán ülünk csendben, szótlanul, mindenki néz maga elé. Megkérdem a hadnagyot, mennyi esélye van a helyszínelés sikerességének. Érzi az iróniát a hangomon, elkezd mesélni. Nem figyelek, igazából nem is tudom, miért kérdeztem. Csak egy mondatot hallok ki, hogy „egy ember puttonnyal a hátán”… Nem értem, hogy jutott el idáig, mindenesetre megjegyzem hangosan, hogy „az a Mikulás”, és ekkor kitör belőlünk a nevetés. Nem bírjuk abbahagyni, még a hadnagy is mosolyog. Nem fejezi be a mondandóját, látja, hogy máshol járunk. Közben a technikus végez, bemehetünk felmérni a károkat, kitől mit vittek el.

Gyomorforgató érzés a feltúrt cuccaim közt keresgélni. Hirtelen azt sem tudom, mit keressek.

Miután leadjuk a listát, kiderül, a tanúvallomást az őrsön kell megtennünk. A technikus szerint jobb, ha most megyünk, mint reggel, mert akkor tuti, hogy sokat kell várni. Nem kérdés, megyünk velük. Ahogy várakozunk a rendőrség folyosóján, újabb röhögőgörcsöt kapunk. Végül is, szuper vasárnap éjszakai programot választottunk. Még szelfizgetünk is, már édes mindegy. Aztán sorban meghallgatnak minket. Csak minden második kérdést értek, annyira fáradt vagyok, hogy nem bírok figyelni. A hadnagy megkérdi, félek-e. Mondom nem, de majd biztos fogok. Aztán gépel, én pedig az üres falat nézem, amin pár kiálló szög utal arra, hogy valaha ott képek lóghattak. Pont ilyen csupasz vagyok, mint ez az emlékektől megfosztott fal.

Hajnali fél négy. Bandukolunk hazafelé a hidegben. Az utca végén rendőrautó áll, figyelnek. „Helló, srácok, remélem, veletek nem találkozom”. Hazaérve iszunk egy pohár bort, aztán mindenki nyugovóra tér. Lehúzom az ágyneműt, de újat nem húzok fel, ott is turkált, nem akarok abba belefeküdni. Pokrócot húzok magamra, úgy alszom el. Pár óra alvás után reggel elkezdünk intézkedni, lakatos, biztosító. Kitakarítunk, a mosógép egész nap megy. Estére úgy fest a lakás, mintha mi sem történt volna.

Ülünk a konyhában, bort iszunk, olyan távolinak tűnik az egész. Pedig tegnap ezen a széken a hadnagy ült…

 Dió