–

Babázunk…

Kislányként sokan próbálgattuk kitömni a hasunkat játékból, és nézegettük magunkat a tükörben. Babáztunk, ringattunk, öltöztettünk, és elképzeltük, milyenek leszünk majd a saját gyerekünkkel. Aztán ahogy növekedtünk, ez a kép folyton változott. Csiszolódik bennünk, hogy milyen anyává szeretnénk válni, milyen hibákat szeretnénk kikerülni, és mi az, amit mindenképp megteszünk majd a gyerekünkért.

Amikor aztán felnőttként egy védtelen baba anyukái leszünk, ez a magunkról alkotott kép egyre kevésbé tiszta, és már nem is tudjuk, milyennek kéne lennünk. A kérdőjelek csak sokasodnak, ahogy megy az idő, és a védtelen kisbaba helyett egy toporzékoló kis akaratbomba anyukájaként kell helytállnunk, aztán egy önérvényesítő, egyre több saját elképzeléssel megáldott kisgyereknek kell eleget tennünk, majd egy hangulat-hullámvasúton ülő kamasznak kell hagynunk, hogy időnként éppen utáljon, úgy, hogy közben azért szeressen is… míg mi soha nem szűnünk meg szeretni őt.

Az előre elhatározott elvek zöme a kukában végzi, a saját magunkról elképzelt ideális anyakép pedig egyre kaotikusabb.

A fejünkben folyamatosan zakatolnak a kérdések

„Egy szoptatós anya ihat kávét? Magára hagyom, ha nem együtt alszunk? Ártok azzal, ha dolgozom mellette itthonról? Egy jó anya elmehet dolgozni az első három évben? Egy anya elmehet néha szórakozni a barátnőivel? A jó szülők elmehetnek néha együtt otthonról, hogy másra hagyják a gyerekeket? Vagy a gyerek születésétől kezdve csak egymástól független programjuk lehet? Egy jó anya haragudhat a gyerekeire? Egy jó anya elengedi a kamasz gyerekét bárhova (és akkor felelőtlen), vagy eltiltja mindentől, amíg csak lehet (akkor pedig a gyerek annál inkább fog lázadni)?”

Úgy gondolunk az anyává válásra, mintha átesnénk egy szertartáson, amikortól szentek leszünk, és hibátlanok, innentől csak önfeláldozók lehetünk, csak jók, hiszen minden pillanatban példát mutatunk. Megszületik a gyerekünk, és mi orrvérzésig hallgatjuk vele a Halász Judit dalokat, amiket véletlenül sem fogunk megunni soha, hiszen mi már anyák vagyunk. Táncolhat akárhány gyerek az idegeinken, mi mindig bírjuk a strapát, és álljuk a sarat, hiszen anyák vagyunk. Türelmesnek kell lennünk, szépen kell beszélnünk, és megfontoltan, mert példát mutatunk.

Pedig nincs ilyen szertartás. Nem válunk szentté, nem válik acélossá az idegrendszerünk. Nem tudunk mindig megfontoltak lenni, mindig szépen és halkan beszélni. És eljön az a pont is, amikor bármelyik gyerekdaltól ki tudnánk tépni a saját hajunkat. Amikor arra vágyunk, hogy egy-egy napig senki ne szóljon hozzánk, ne mondja ki a nevünket, ne szólítgasson, ne kérjen, ne követeljen, és véletlenül se lépjünk rá egyetlen LEGO-darabra sem, mert még az is sokkal fájdalmasabb a valóságban, mint ahogy azt korábban elképzeltük.

Elvárások és szerepek

Amit sok nő vár magától, amit az anyák egyik rétege elvár a többi anyától, az nem más, mint szerepjátszás. „Te anya lettél, viselkedj ennek a szerepnek megfelelően. Minden megnyilvánulásodban legyen jelen a példamutatás, és az önfeláldozás.

Amikor úgy éreznéd, hogy nem megy, fáradt vagy, nincs kedved, erőd valamihez, szorítsd össze a fogad, és úgy csináld tovább. Mert anya vagy.”

Azonban mindig mindent érdemes átgondolni a gyerek szemszögéből. Picit álljunk bele az ő helyzetébe, és képzeljük el, mire vágyhat. Egy szent asszonyra, aki mindig pöpecül teljesít, 100 százalékon pörög, fáradhatatlan, türelme végtelen, a fájdalmat tűri és viseli, semmitől nem fél, magát mindig minden körülmények között háttérbe szorítja? Véletlenül sem. 

Egy olyan nőre, aki az anyaszerepet végigviszi élete minden napján? Nem.

Egy olyan nőre vágyom gyerekként, aki az én anyukám, de nem játszik szerepet. Nem az anyaszerep mögött bújik valahol, ahol nem érem el, ahol soha nem találom. Nem képmutató, nem álságos, nem a fogát összeszorítva színezi velem a tizenhatodik színezőt. Nem azt a példát tanulom tőle, hogy magamat háttérbe helyezve, feláldozva, a szerepeimnek megfelelően éljem végig az életem. Nem érzem magam mellette egyedül, és ügyetlennek, mert ő is szokott izgulni, ő is hibázik, ő is haragszik, ő is elfárad. Gyerekként nem egy hibátlan emberre vágyunk, egy tökéletes szülőre, hanem egy őszinte kapcsolatra. Gyerekként a növekedéshez, az érzelmi fejlődéshez, a biztonságérzethez, a jólléthez egy őszinte kapcsolatra van szükségünk.

Lehet őszinte egy kapcsolat, ami a szerepjátszáson alapul?

Hozzáférhető egy gyerek számára az az anya, aki mindig egy anyaszerepnek akar megfelelni, és a gyerekhez való bánásmódját az határozza meg, hogy a szerepbe beleillik-e vagy sem?

Olyan sok helyen kap hangot az a felháborodás, hogy az iskolarendszer elvárja a gyerekektől, hogy ugyanolyanok legyenek, ugyanolyan tempóban fejlődjenek, ugyanannyit bírjanak egy helyben ülni, és nem tolerálja az átlagtól való eltérést. Miért gondoljuk, hogy az anyáknak ugyanolyanoknak kellene lenniük? Miért nem tudunk saját magunk felé, és más anyák felé is ilyen megengedők- és elnézők lenni? Miért nem fogadjuk el, hogy mások vagyunk, más személyiséggel, más igényekkel, más álmokkal, és ez így van jól? Miért kellene, hogy a rengeteg különböző temperamentumú gyereknek ugyanolyan anyukája legyen, ugyanannyi ideig szoptasson, ugyanannyit hordozzon kendőben, ugyanannyi ideig maradjon otthon szülés után, ugyanolyan alvási szokásai legyenek, ugyanolyan zenét hallgasson, és ugyanúgy reagáljon különböző helyzetekre?

Ha ezt várjuk, azzal belepasszírozzuk magunkat egy sablonba, arra késztetjük magunkat, hogy tagadjuk meg, vagy hazudjuk el a saját személyiségünket, és ami a legrosszabb, ezt takarjuk el a gyerekeink elől is.

Csakhogy ezzel épp az őszinte kapcsolatot akadályozzuk meg, és ettől fosztjuk meg a gyerekeinket is.

Gyakran érzem azt, hogy a gyerekekkel kapcsolatos dolgokban a hangsúlyok eltolódnak, elferdülnek. A kis dolgokra túl nagy hangsúlyt fektetünk, nehogy hosszú távon ártsunk, a legfontosabb dolgokra viszont már kevés energia marad. Sok helyen lehet olvasni, hogy „a császárral született babák hátrányban vannak, a tápszeres babák nem lesznek olyan egészségesek, mint az anyatejesek, sérül a kötődése annak, akit bölcsibe adnak, az állami iskolába járó gyerekekkel rosszabbul bánnak, mint az alternatív iskolás társaikkal, különféle problémái lesznek annak a gyereknek, akivel az első évében nem aludtak egy ágyban”… és sorolhatnám.

Nincs semmiféle sablon

Természetesen mindenből van ideális és álomszerű, de a gyerek érzelmi fejlődése szempontjából semmi nem számít annyit, mint a szülővel való őszinte kapcsolat. Nem lehet ezeket a dolgokat a valóságtól, a körülményektől függetleníteni. Arra, hogy ki meddig szoptat, ki mikor kezd dolgozni, ki hogy aludjon, nincs semmiféle sablon, semmilyen norma, amit minden családra rá kellene húzni. Az ilyen döntéseket sosem célszerű a normához vagy szerephez való igazodás szempontjából meghozni, csakis a saját gyerekünk, saját családunk érdekeit nézve. A gyerek érzelmi jólléte nem ezeken a dolgokon múlik, sokkal inkább a szüleivel való kapcsolaton.

Egy gyerek akkor van jól, ha a szülei jól vannak, ha a szülei őszinték magukhoz, egymáshoz, és őhozzá, nem akkor, ha belepasszírozzák magukat egy mások által megrajzolt keretbe vagy sablonba.

Egy gyerek akkor van jól, ha a szüleit láthatja, ismerheti, érezheti, és nem takargatják előle a rossz tulajdonságaikat egy anyaszerep mögött bujkálva. Ilyen esetben óhatatlanul a gyerek is szerepjátszásra kényszerül.

Nincs anyává avató szertartás. Az anyává válás egy napon biztosan megtörténik, de a gyerekeink számára egy elérhető, „elég jó” anyává válás egy egész életen át tartó folyamat. Rengeteg hiba, rengeteg kis rossz döntés helyrehozható, rengeteg apró hiányosság pótolható. A szülőkkel való meleg, stabil, mély érzelmi kapcsolat, amiben a gyerek hátradőlhet, saját maga lehet, amiben pihenhet, amiben minden sallangot, szerepjátszást, álarcot levetkőzhet, ahol otthon van, ahova hazamehet, az viszont soha semmivel sem pótolható.

Sebestyén Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Yuganov Konstantin