–

Akadályok a startmezőn

Biztosan mindenkinek volt hasonló élménye: hazajön a kis család az újszülöttel a kórházból, és nagymama/1. már otthon vár rájuk, jól betakarja az újszülöttet – mondván: „hideg van nálatok”. Pár perccel később megérkezik nagymama/2. Ő is megnézni az unokát, majd lehúzza a takarót a gyerekről – mondván: „megfullad ebben a melegben”. Az anyát vagy a babát senki sem kérdezi. És ez csupán az első néhány itthon töltött óra, utána durvul el igazán a helyzet. Én legutóbb a csemegében kaptam meg a pénztárostól, hogy „egy ekkora gyereknek már nem babakocsiban lenne a helye”.

Amúgy senki sem kérdezi, mégis úgy érezi, joga és kötelessége beleszólnia az én nevelésembe. De miért?

A választás zavara

Fordítsuk meg a dolgot: honnan is tudhatnám, én, a kezdő anya, mi a legjobb a gyerekemnek? Mert sajnos a kórházból kijövet nem kapsz használati utasítást hozzá, vagy legalább rajzos leírást, mint a svéd bútorokhoz. Maradnak tehát a jó öreg megérzések, vagy pedig elveszel a jó tanácsok-Google-babás könyvek Bermuda-háromszögében. Régen kevesebb volt az információ és a lehetőség: volt a védőnő, jó esetben valamelyik női felmenő, és a pelenkarengeteg helyett ott volt a jó öreg Tetra, amit ismerőssel lehetett hozatni Csehszlovákiából. Az idősebbek azt mondják, most sokkal könnyebb, mert nem kell pelenkát mosni. Igen ám, de a választás lehetősége a tévedést is magában hordozza. És még régebben mi történt? A nő kivonult egyedül a természetbe, és a fa tövében életet adott a gyermekének… Persze régen tápszert sem lehetett minden boltban kapni, négy-öt napi lóvágtába került a szomszéd megyéből hozni egy valamire való szoptatós dajkát. Se fiserprájsz, se csipolinó, nem is hiányzott.

Most meg mi van? Laktációs-tanácsadó, hozzátáplálási tanácsadó, és rengeteg rövidítés, mint iszsz, ht, blv és társaik, ott a drogéria a tápszer- és péprengeteggel, és csak a popsitörlő kiválasztása bonyolultabb, mint a legutóbbi államvizsgám. A tetejébe még elvárják, hogy mindennel kapcsolatban tökéletesen képben legyél. Úgy érzem magam, mint a diák, akinek a gimi első napján le kell érettségiznie: és csak az derülhet ki, hogy mennyi mindent nem tudok. A legrosszabb az egészben, hogy az ember állandóan egyedül érzi magát, mintha mindenki ellene lenne, és csiszolni valót keresne rajta – egy dörzspapírral a kezében – a családtól kezdve a random utcai járókelőkig. A problémáink és kudarcaink közkincsé lettek. De az öröm is?

Korábban már írtam arról, hogy milyen nehéz anyává válni, sok mindennek teljesülnie kell hozzá, de azt hiszem, hogy leginkább az önbizalomnak vagyunk híján, mi, friss anyukák, és persze az információdömping, a rengeteg kéretlen tanács és szakértői (vagy kevésbé szakértői) fórumok nem segítik, hanem még inkább elbizonytalanítják az embert. Honnan tudod, mikor kell elkezdeni a hozzátáplálást, ha mást mond az orvos, a védőnő, a szomszédasszony, a jósnőd és a csaj a játszótérről? Mert a gyereked neveléséről mindenkinek határozott elképzelése van, kivéve neked.

Te csak sodródnál az árral, és élveznéd az együtt töltött perceket, de ha mindig képben akarsz lenni, akkor több időt fogsz az internet előtt tölteni, mint a gyerekkel.

A nagy tuti-tudók

A szolgálólány meséje című könyv és film főszereplőjéhez hasonlóan, néha én is sétáló méhnek érzem magam: gyakorlatilag mindenki jobban tudja, mi a jó gyerekemnek, mint én, és nagyjából beleszólásom is annyi van. Ott vannak az ismeretlenek az utcán, akik benéznek a babakocsiba, és persze úgy elegyednek velünk szóba, mintha együtt homokoztunk volna egykor, hogy „hát, milyen a széklete?” „Hogy szopik?” Ilyenkor azon túl, hogy az ember visszakérdezne (én vagy a gyerek?), felmerül bennem a kérdés, hogy miért érdekel mindenkit egy – amúgy egyáltalán nem rászorulónak tűnő – gyerek életének megannyi apró pillanata? És nemcsak a nők az ismerősi körömből, hanem a negyvenen túli, gyereket csak a tévében látó agglegény is adott tippeket a szülésemre vonatkozóan. Az én testem (és annak gyümölcse) közkincs lenne? Vannak persze üdítő kivételek, és valóban hasznos tanácsok is, de elenyésző a számuk ahhoz képest is, mint ahányszor például a terhességem alatt más nők szüléstörténetét kellett meghallgatnom… akár többedszerre is.

Aztán persze ott a játszótér, ami a „szaranyaság” melegágya. „Melyik Ringatóba jártok? Nem viszed babaúszásra? Se tornára? És a babajóga?”

Mindegyik anyuka kezében telefon, megy a kommentelés a sarkalatos témákban: „Meddig szoptassuk a gyereket? Akit császároztak, az nem is szült igazán?”. Ha fel akarsz idegesíteni egy anyukát, kérdezd meg tőle, hogy az eldobható vagy a mosható pelenkára esküszik-e, és garantálom, hogy egy új-zélandi professzor disszertációjából fog idézni neked. A hozzátáplálási csoportokban meg mindenki Wellington-bélszínt süt kacsamájas puffanccsal és bio-hercegnőburgonyával a négy hónaposnak, én meg még nyolc hónaposan is csak az almareszelésnél tartok. No, meg persze az adásvételi csoportok, ahol az ember úgy érzi magát, ha lecsap egy Mickey-egeres esőkabátra, mintha legalább a Szent Grált vehetné át a csomagküldő automatánál.

Amikor viszont tényleg jól jönne a segítség

Akkor ki segíthet? Az ember fordulna a női felmenőjéhez, hiszen kiben másban bízhatna, egyszer már jó munkát végzett, ugyebár. Anno, amikor hazavittük az első pasinkat bemutatni az ősöknek, akkor jöttek a legcikibb és legszagosabb gyerekkori sztorijaid a szobatisztaságod előtti időkből – tesztelve a srác elszántságát. De amikor eljön az idő, és újra megkérdezed a szüleidtől, hogy adjanak már tanácsot a szobatisztaságra szoktatásban például, akkor tanácstalanul rántják a vállukat: „te már eleve szobatisztán születtél, fogakkal persze, mindig mindent megettél, mindent átaludtál, és soha nem tépted össze a Grimm- összes lapjait”. Olyan, mint a szülés, harminc év távlatából csak egy nyomás, és csupán az örömkönnyek maradnak meg. Mintha egyedül állnék a kidobós egyik térfelén, a másik oldalon pedig mindenki más labdával a kezében. Igen, még a pénztáros is a csemegéből.

A gyerekek azt mondanák erre: „ne szólj bele, nem telefon”. Persze őket, akikről ez az egész szól, nem kérdezi senki. De igazából mi, felnőttek vagyunk néha nagyon gyerekesek.

Zakály Viktória

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/lenetstan