Leszögezem, nem érzem magam öregnek. Még akkor sem, ha hormonálisan már nem vagyok nő. De nem ütött meg az öregedés szele. Itt-ott persze már nem olyan rugalmas, de ezt harmincévesen is elmondhattam magamról. Rendben, a ráncaim mélyebbek, és a bőröm is érdesebb. De az összképpel nincs különösebb gond. Erővel is bírom a strapát. Heti három úszás, három-négy súlyzós edzés és egy futás. Kőkeményen nyomom az erődben, hegynek fel, hóban, sárban, fagyban, esőben. 

Lélekben viszont mindig öreg voltam. Mindig nekem fájt a világ a legjobban.

Sosem hagyott nyugodni, hogy rossz irányba megyünk. Hogy elpusztítunk mindent magunk körül, felelőtlenül, nem gondolva arra, hogy mi marad az utánunk jövőknek.

Nyomaszt, hogy a gondokról nem lehet nyíltan kommunikálni. PC-beszéddel oldjuk meg a gondjainkat, ha valamit nem nevezünk néven, akkor már nem is létezik. Beteg és idióta világ ez. 

Mégis az egyetlen megnyilatkozása az értelemnek. 

Meg az értelmetlenségnek…

A lelkem másik része viszont fiatal. Nem halad az életkorommal. Ha a híradásokban egy 45 éves nőről olvasok, az az első gondolatom, hogy „azért már rendesen benne van a korban”. Aztán leesik, hogy én is annyi vagyok. Nem tudom, hol állhattam meg, úgy 28 környékén. A legtöbbször fiatal felnőttnek érzem magam, ha viszont beteg vagyok, akkor sebezhető kamasznak, úgy 14 tájékán. Amikor anyukáméknál vagyok, és aludni támad kedvem a vasárnapi ebéd után, akkor pedig hat vagyok. Bújós, esendő, szundizós.

Furcsa viszonyom van a világgal. A telefonomról dolgozom, ott e-mailezek, a saját Facebook-oldalamat onnan menedzselem, de én még emlékszem azokra az időkre, amikor évekig kellett várni egy vonalas ikertelefonra. Amikor az első üzenetrögzítőt meghallottam, belemotyogtam a telefonba, hogy „jaj, bocsánat, nem akartam mondani semmit, inkább le is rakom.” Amikor elkezdtem az újságírást, még vonalas telefonon diktáltuk be a cikkeket, külföldről a Hungary Direct számon kértünk visszahívást a szerkesztőségből. Laptop? Mobil? Uramisten! Miről beszéltek? 

Ma, 45 évesen már én is ebben a cybervilágban élek, de számomra ez messze nem olyan természetes, mint annak, aki ebbe született bele. A versenyt mégis fel kell vennem velük, ha életképes akarok maradni a munkaerőpiacon. A korom már amúgy is hátrány. 45. „Nem elég motiválható, nem elég rugalmas, túl sok önálló gondolata van, vállalhatatlanul önérzetes, klimaxol, és amúgy is egy b…szatlan picsa”.

Ha már itt tartunk… A férfiügyek a legreménytelenebbek ebben a korban. A korosztályom fiatal nőt akar. A nálam idősebbek több kategóriába sorolhatók. A használható férfiak vagy párkapcsolatban élnek, vagy ha eddig egyedül voltak, épp lecsaptak rájuk. Ne feledjük, minden a nők ellen szól: többen vagyunk, és sokkal jobb is a női felhozatal. Ergo: egy életképes férfira tíz hasonló minőségű nő jut. 

Aztán vannak a nem túl használható férfiak, akik nem véletlenül nem éltek még soha komolyabb párkapcsolatban, ide sorolható az elváltak egy része, akik éppen azért vannak egyedül, mert az életük valamelyik területén óriási lemaradásban vannak. Vagy érzelmileg, vagy szellemileg éretlenek, néhány esetben pedig az egzisztenciális ügyekben felelőtlenek.  

És ott vannak a fiatalabb férfiak, akik ugyanúgy kínlódnak, mint mi, nem találják a párjukat a saját korosztályukban, de nem jelentünk megoldást nekik, hiszen mi már nem tudunk szülni nekik gyermeket. Én legalábbis nem tudok…

Van más hendikepem is. 

Leoperált mellek, egy folyton begyulladó lábköröm, amit egy balatoni félmaraton eredményezett. Allergia, hiperérzékenység, gyógyult pánikbetegség sok fájdalmas emlékkel, egy nehéz házasság, megszenvedett válással. Mindenki cipeli a saját puttonyát. De az, hogy ki mennyire érzi terhesnek a magáét, nem feltétlenül a puttony nehézségétől függ.

Erre viszont csak 45 környékén jön rá az ember. Meg sok minden másra is. Amit régen hátránynak éreztem, azt ma előnyként fogom fel. 

Már nem keresem az igazságot az életben. Inkább a megoldások felé haladok.

Képes vagyok beletörődni dolgokba anélkül, hogy megalkudnék. 

Tudok úgy is örülni az életnek, hogy valójában nem történt semmi különös. Nem kell eufória ahhoz, hogy azt mondjam: boldog vagyok.

A negyvenes nők forradalma világjelenség, a magyar negyvenes nők szabadságharca – köszönhetően a bonyolult társadalmi háttérnek –, még sokkal bonyolultabb. Rendszereken, világnézeteken, berögződéseken, korokon és divatokon átívelő fejlődésünk olykor ijesztő és elszigetel minket. 

Gyakran kapom meg a barátaimtól, hogy „sok vagyok”. Legyőztem életem összes nehézségét, helytállok több – most éppen hét – munkahelyen, nevelek egy gyereket, kitartottam a nehéz helyzetben lévő férjem mellett, sportolok, több küldetést is viszek egy személyben. Amit más soknak nevez, az egy törékeny nő küzdelmeinek eredménye, nem pedig trófeák gyűjteménye. Amikor ugyanis jött a baj, nem mérlegelhettem. Nem lehettem kevesebb, mert helyt kellett állnom. 

Én nem akartam erős lenni. Nem akartam hős lenni. Nem akartam sok lenni. 

A 45 arra jó, hogy már az sem zavar, ha sok vagyok.

A 45 felhatalmaz sok mindenre. Nem kell keresni a szokványos életformát. Nem muszáj úgy élni, ahogy azt elvárja a többség. Nem kötelező a megszokott keretek közé beszorulni. És nem kell meghallani a pusmogást, okoskodást.

A 45 kinyit. Enged szárnyalni. Már nincs tét és nincs vesztenivaló. Érettség van és bölcsesség. Elengedés és szelídség. Belesimulás a lét rejtelmeibe. Ráengeded magad a harmónia hullámaira. 

Egyedül? 

Párban? 

Mindegy is, mert az életbe vagy szerelmes.

És már nem félsz az ötventől sem.

Tamás Rita