Farsang van. Az iskolákban bulikat rendeznek. A gyerekek beöltözhetnek bárminek, amit a szüleik türelme, pénze, kedve, tehetsége, kreativitása elbír. Gyerekeknek mulatság, a szülőknek teher. „Hülyeség”. Vagy nem… Eleinte, kisgyerekkel, egyetlen gyerekkel, nem akkora teher, vagy szerencsés esetben, nem túlterhelve, kipihent anyai lélekkel sem. Futva-rohanva, problémák súlya alatt rogyadozva egy újabb feladat, amit „má’ megint kitaláltak, és nekem kell megoldani”.

Emlékszem, amikor pont ennyi idős voltam, mint most ez a kislány. Hatéves, elsős. Pillangónak öltöztem – tisztán emlékszem az egészre. Az iskolára, a lépcsőre, vállamon a szárnyakra, amiket apám hegesztett vékony drótból, aztán anya krepp-papírral beborította. Emlékszem a függönyből varrt csipkeruhámra. A többi farsangra nem nagyon emlékszem, de erre nagyon. Ma már látom, mennyit dolgozhattak azzal a ruhával, ami aztán hosszú évekig volt még porfogó a padláson. A szüleim tették, amit jónak gondoltak, és nem is sejtették, hogy ez a pillangó nekem egy életre bevésődik a szívembe. A hozzájuk való kötődésem egyik nagyon fontos eleme lett a jelmezem.

Az a ruha szimbolizálta a velem való törődést, az értem való munkát. Azok a szárnyak azt mondták a hatéves lelkemnek: „anyukád és apukád szeret téged”.

Nézem most a farsangoló gyerekeket, és sejtem csak, hogy felnőtt szemmel az én akkori bulim is ilyen idegesítő rohangálás lehetett, miközben nekem, a gyereknek életem egyik legnagyobb élménye maradt. A felnőtt könnyen átlép ezen – „ah, ez is csak egy nap, ez is elmúlik. És olykor nincs ruha, nincs rá pénz vagy akarat, vagy nem tudom. Nincs. Ne törődj vele, kicsim, nincs másnak se. És tényleg, van, akinek nincs. Nem kötelező beöltözni.”
Emlékszem a fiam dínós ruhájára. Én varrtam napokon, heteken át. Én akartam megcsinálni neki. Aztán a másiknak egy másfélét. Három gyerek… vagy 15 farsang. Céltalan rohangálás az aulában, szakadt jelmez, sütisütés. Mintha nem lett volna elég teher amúgy is a vállamon. De csináltam jól-rosszul, hogy az örömük meglegyen. Halvány emlék mindahány mai, felnőtt létükben.

Ülök a csepp lányka mellett. Olyan törékeny. Rég láttam már ilyen kicsike embert. Zokog. Nem is tudok mit mondani, olyan lehengerlő ez a fájdalom. Csak nézem, simogatom a hátát, a haját. Annyira sajnálom, hogy sírnék vele én is. Vagy magamat sajnálom. Bár zokoghatnék ugyanígy ordítva az én bánatomon!

Néha eszembe jut, amikor nézem őt-őket, hogy 200 éve ezeket az apró gyerekeket a „csodálatos”, ipari forradalmas Angliában simán bezavarták a szövőgépek alá bolyhot szedni. A kezüket, lábukat vágta el (le) a gép, vagy meg is haltak. Az ilyen pici lányokat tízezrével csonkítják még ma is, hogy a hűségüket biztosítsák a tisztelt férjüknek. Jó előre traumatizálják őket, hogy még a szerelmükért, hűségükért se kelljen megdolgozni. Ilyen pici, törékeny lányokat.

De nyugodtan körülnézhetünk itt, Európában (Magyarországon) is. Nincsenek biztonságban az elszegényedés, az emberkereskedelem, a családon belüli erőszak, a bántalmazó iskolarendszer, az elhanyagoló egészségügy miatt.

Milyen jó, hogy ez a kislány itt rendben van! – gondolom most. Talán. Tiszta a ruhája, és olyan remek tanára van, mint én. Talán nem is bántja senki. Talán. Csak jelmeze nincs. Mi ez más gyerekek nyomorához képest? – tehetném hozzá cinikusan. Nem volt kapacitása az anyukájának, nagy dolog. Még azt se mondom, hogy szar anya, amiért nem figyelt a gyerekre, vagy nem érdekli. Fogalmam sincs, milyen terhek nyomják a vállát annak a nőnek, hogy mennyire van egyedül, és milyen hosszú az életben maradásért elvégzendő feladatainak sora. Dolgozni, pénzt szerezni, ennivaló, tüzelő, iskolaszer, ruha… Nálam jobban, mélyebben senki nem tudja, mekkora teher ez. És akkor erre az egyetlen délutánra még kitalálni, mit vegyen fel a gyerek, és erre költeni. Nem kell sok, hogy valaki azt mondja: „Na, ne. Ezt már nem bírom”.

A kislánynak van azért egy tüllszoknyája, látszik, hogy nem a semmivel engedték el, de az mégsem jelmez. Az csak egy kis szoknya. Valami, amit otthon felvesz néha, sőt jobb napokon a farmer fölé az iskolába is elhozhatja. Nyomába sem ér a másik boszorkányruhájának vagy a sok rohangáló csontváznak. Az nem jó, le is van hajítva a padra mögötte. Lehetne benne balerina, pille, táncosnő, kis tündér – lehetne bármi, ha akarná. De nem akarja.
Tördeli a kicsi kezét (istenem, milyen apró kéz ez!), és már csuklik a sírástól. A többiek jó ideje elmentek a csarnokba. Csak mi vagyunk itt. Ez az egész buli sok emléket idéz fel bennem is. Nagyon megindító, fájdalmas. Hajszál választ el a sírástól. A fejemben saját kicsi fiaimat látom olyan történetekben, amelyekben ők is így sírtak. Ahol sebet kaptak. Mert ezt nem lehet megúszni. Gyereknek lenni nem könnyű. Vannak szerencsések, nyilván. Jó helyen élők, kiegyensúlyozott, boldog szülőkkel, szép világban. Vannak, akik burában nőnek fel másokhoz képest, és talán nem, vagy alig szereznek sebet. De gyanítom, ezen a tájon szégyenletesen kevés a szerencsés gyerek. Itt minálunk csak az akarat van, hogy legyenek, aztán az anyák és a gyerekek nagy részének marad a kínlódás, és a könnyek. Mert ezt nem lehet bírni.

– Mit tehetnék, hogy ez a nagy szomorúság elmúljon?

kérdem tőle, és közben eszembe jut, bár lett volna az én gyerekeimnek is valaki, aki így ott van, amikor az anyjuk hibázik, vagy nem bírja. Lett volna valaki, aki megsimogatja a hátukat egy nehéz pillanatban, és átveszi a bánat súlyát. Bár lett volna!

A kislány most újra sajnálja magát. Sír megint újult erővel, és csuklik, hüppög. Nem, ez nem hiszti. Ez könyörtelen csalódottság és bánat.
Akkor eszembe jut, hogy befonom a haját. Engem is megnyugtat, mikor a hajamat babrálják. Kihúzom a gumit a szalmaszínű babahajából. Ha nem tudnám, hogy hatéves, azt hinném, egy bébi fején tekergetem a tincseket. Mit keres ez a kislány az iskolában? Okos amúgy, de még nagyon gyerek. Izeg-mozog, elfárad, nehéz neki az egy helyben ülés.

Ahogy haladok a fején a fonott koszorúval, úgy csendesül el végre a sírása. Remélem, nem rontom el a haját. Régi bölcsesség, hogy a szép frizura gyógyír a fájdalomra. Később elmegyek, hozok fánkot. No, azt már megeszi, és az édesség meg is nyugtatja végleg. Vagy inkább a tudat, hogy most valami egyediben, csak neki szólóban van része. Miközben a társai a tornateremben csinálnak valamit, ő már csemegézhet a finomságokból. Ez mindenképpen kiváltság. Mire visszaérnek a többiek, már egészen jól van. Az egyik érkező kislánynak szólok, kérem, hogy figyeljenek rá, mert nagyon szomorú. És ez a kislány érti, megy azonnal, látom, hogy szót váltanak és ölelést. Sisterhood – gondolom boldogan ez az, lányok, így kell ezt! Később a tüllszoknya is felkerül, a gyerek táncol, nevet, jól érzi magát. Azért én nem hiszem, hogy az elmúlt fél óra gyötrelme nyomtalanul múlik majd el. Semmi nem múlik el nyomtalanul. De bár ennyi volna csak, amit okozunk a gyerekeinknek!  Bár ne volna több fájdalom, mint egy elmaradt jelmez.

Mangela