Hogy mit kértem karácsonyra? Egy türelmesebb anyát magamból. És hogy mi az újévi fogadalmam? Soha többé ne legyek türelmetlen a gyerekkel, mert én vagyok fáradt, nekem sok a dolgom, vagy egyszerűen már halálosan unom azt, hogy anya vagyok. Azt gondoltam, nekem menni fog. Én bizony majd angyali mosollyal, és még angyalibb türelmemmel terelgetem a gyerekeimet az élet csodaszép ösvényein…

Aztán az első néhány alvás nélkül töltött éjszaka után derengeni kezdett, hogy ez nem így lesz.

Mert az anyavonatból nincs kiszállás. Még csak megállás sincs. A napirend nem vár. Évek óta nem vár. Pedig… de jó lenne! Csak néha egy kis nyugi, szünet, kikapcsolás.

De mivel életem törpéje nem kikapcsolható, maradnak nekem az apró anyai örömök (bűnök? nem! nem bűnök!), amikor ha őt nem is, de magamat sikerült egy kicsit kikapcsolni.

Kicsit titokban, kicsit másként. Íme, 2017-ben így:

1. Amikor tovább maradtam a munkahelyemen…

December 22-ig dolgoztam, déltől már az egész folyosón nem volt senki. Mindenki hajtotta a karácsonyi mókuskereket, amibe nekem még nem akaródzott beszállni. A férjem két napja már otthon volt a gyerekkel, és annyira jólesett, hogy végre nem nekem kell arról gondoskodnom, hogy egyen (csak még egy kanállal), elaludjon délután (már nincs több mese, nem hiszem, hogy tényleg éhes vagy, ne ugrálj az ágyon), fogyasszon elég gyümölcsöt (attól, hogy mag van benne, még nagyon finom, abban van a vitamin) és ne tömje magába a csokit (megbeszéltük, hogy ebéd után kapsz majd csokit, most még csak reggel nyolc óra van).

2. Amikor (legálisan!) ellógtam a tornát

Végre el tudok járni tornára, atya ég, végre valami, ami megmozgat és kimozgat otthonról! Aztán, amikor láttam a bejegyzést, hogy a mai torna elmarad, én ugyanúgy elmentem otthonról „tornázni”. Csak éppen helyette ettem egy fincsi kínait, és bevásároltam a drogériában. Azt hiszem, valójában ez még jobban feltöltött, mint a torna tette volna…

3. Amikor sikeresen lepasszoltam az otthoni harcokat

A karácsonyi szünetben a legpihentetőbb momentumok, amikor valaki más altatja el a gyerkőcöt, más vívja meg vele a „méég-egy-mesét és a nem-akarok-aludni” harcot, melyet én egy újsággal a kezemben hallgatok végig, és becsszó, hogy csak néha terül el az arcomon a kaján mosoly: „ugye, nem is olyan könnyű?”!

4. Amikor már a mosogatást is élveztem (félig)

Van az a megkönnyebbülés, amikor végre belediktálod a gyerekbe a vacsit, lemeccselted vele a rendrakást, végre bekapcsolod a mesét, lerakod elé a kicsit, és el tudsz mosogatni. Ha megszakítás nélkül sikerül a mosogatás, az már egy fél orgazmus. Ha többször is, az meg egy egész sorozatnyi élvezet. 

5. Amikor a gyerek lesből elaludt

Van az a meglepő érzés, hogy hamarabb, sokkal hamarabb elaludt a gyerek, mint vártad. Mit csináljak ezekben az ajándék percekben?

Álmaimban ilyenkor szexi démonná változom, és apával gyűrünk egyet a lepedőn, mint szerelmünk hajnalán, de a valóság és a vágyak találkozása ennél sokkal prózaibb.

Végre este mosom meg a hajam, és nem alszom el ruhástul a gyerek mellett, van időm kiszedegetni és kinyomkodni azt, amit a lányoknak ki kell. Meg az anyáknak is…

6. Amikor nem az enyém…

De a legjobb érzés, amikor csak úgy váratlanul belebotlok a városban egy hisztériázó gyerekbe, és az a gyerek nem az enyém!  Végre nem én vagyok az a riadt-elképedt-mérges-megszégyenült szülő, aki kedvesen-viccesen-morcosan-elgurult a gyógyszer módra próbálja jobb belátásra bírni a dedet. Ilyenkor be kell vallanom, hogy alig bírom elnyomni a mosolyt, de, nyugi, ez csakis a hála mosolya! A felismerés, hogy akkor ezek szerint mégis csak jó voltam, és szeretnek engem odafent az égben. Köszönöm! 

Boldog új évet, anyák!

Nemes Kinga