Ha a kamasz lelki és szellemi fejlődésének különböző összetevőit éppen úgy láthatnánk, mint ahogyan a testét látjuk, akkor megdöbbennénk. Képzeljünk el egy olyan egészséges gyereket, akinek az egyik lába hosszabb, mint a másik, aránytalanul nagy metszőfogai vannak, lapátfülei között csökött szemek ülnek. Ami a testen elképzelhetetlen, vagy nagyon komoly rendellenességre utal, az a képességek terén teljesen hétköznapi. Nem gond, ha az átlagon felüli fejlettségű mozgás mellett a nyelvhasználat átlagon aluli. Vagy fordítva. Csak azt ne gondoljuk, hogy így is marad. A tapasztalat az, hogy a támogató, nem stresszelő környezetben az erősségekre támaszkodva minden további nélkül kibontakozik az a képesség is, ami valami miatt lassabban indult. Ahogyan a 185 centis felnőttről sem lehet pontosan tudni, hogy 12 évesen milyen magas lehetett, úgy a kamasz képességeiről sem lehet pontosan megmondani, hogy mi lehet még belőle. Egy dolog viszont biztosra tudható: nem marad kamasz!

A társadalom nagy része hajlamos lemenni „szomszéd nénibe”, ha  a gyerekek képességeinek alakulásáról van szó, és nem tud elszakadni a „Na, hogy megy a matek, Béluskám?” kérdéskörétől. Esetleg a „9 millió Dárdai Pál” országában az is érdekli még, hogy be tudja-e már csavarni rendesen a szögletet abba a kapuba.

Az iskolába érkező gyerekek között már vannak olyanok, akik simán megtanultak maguktól olvasni, másoknak még harmadikban is nagyon nehezen megy. És ez a különbség a kamaszkorban még fokozódik. Teljesen természetes, hogy egyes képességek között akár öt-hat évnyi különbség is kialakulhat. Van, aki lassan lesz alacsony, van, aki gyorsan lesz alacsony, van, aki lassan lesz magas, van, aki gyorsan lesz magas. És mindegyik normális, mindegyik külön karakter, külön sors. És pontosan így van ez a számolással, a nyelvvel, a szociális képességekkel, a térbeli fantáziával… és minden olyan területtel, ami az emberi lét ezernyi területén szükséges számunkra.

És persze mindenkiben ott szuszog az amatőr agártenyésztő, aki szereti épp azzal összehasonlítani a gyermekét, aki a közösségben valamiben kiugróan fejlett.

Ritkán fordul meg a fejünkben, hogy nemcsak egyetlen képességet kellene az adott pillanatban nézni, hanem a teljes spektrumot.

Ahogyan megfelelő minőségű és mennyiségű táplálék nélkül nem tud kifejlődni a testünk, pont így szükséges a változatos és izgalmas környezet minden egyéb téren ahhoz, hogy a bennünk élő lehetőségek rendesen kibontakozhassanak, és saját tempóban, ritmusban fejlődhessenek.

Mit tehetünk annak érdekében, hogy ne aggódjuk halálra magunkat, amikor a kamaszainkra nézünk?

Az egyik legfontosabb lépés, hogy ne dőljünk be a saját szorongásainknak, de figyeljünk arra, hogy neki milyen szorongásai, nehézségei vannak.

Nem szabad egyetlen területre koncentrálni. Ha valamiben kiugróan fejlett a gyerek, akkor hajlamosak vagyunk minden téren ilyen fejlettséget tulajdonítani neki, és ha ennek nem felel meg, akkor azt számon kérni rajta. Mintha tehetne arról, hogy tiritarka módon fejlődik.

Ennél a fordítottja talán még rosszabb, mikor lesajnáljuk az egész gyereket, mert van egy-két vonása, ami tényleg kevéssé tudott még kibontakozni. És közben nem tudunk mindannak örülni, amiben viszont remek.

Ha azzal stresszeljük, ami még nem megy, közben szép lassan elsorvadnak azok a szárnyak, amiket már gyönyörűen kifejlesztett.

Ha képesek vagyunk mi, felnőttek megtenni magunkban azt a mágikus lépést, hogy gyönyörködni tudunk abban a színben, amit a kamasz már megmutatott, és olyan helyzetekbe hozzuk, ahol ezt tudja gyakorolni és használni, akkor olyan erőket gerjeszthet magában, ami segít neki a nehezebb területek meghódításában is.

A szülők lelki higiénéje is fontos dolog, ezért szeretem a „családi boldogságszint” gondolatát. A szülőnek is joga van kifejezni aggodalmait, jelezni, ha valami, ami a gyerek körül alakul, már olyan fokon zavarja, hogy nem tud mással foglalkozni, és rámegy a lelke. Ha tehát a kamasz látszólag zavartalanul boldog, de ez olyasmiket hoz, amitől a szülő a legnagyobb tolerancia dacára is megbolondul, akkor a kamasz érdekében (aki minden látszat ellenére nagyon nem szeretne megkeseredett szülőket tudni maga körül) egy nyugodt pillanatban el kell mondani ezt a kamasznak. A családi boldogság szintje ilyenkor nem ideális, hiszen a szülő valamiért nagyon boldogtalan. Az ilyen nyugodt pillanatban megejtett őszinte beszélgetések hihetetlenül mélyre tudnak menni, és nagyon komoly folyamatokat indítanak el a fiatalokban. Ez a helyzet ugyanis megmutatja a szülő bizalmát a gyerek felé, mert feltárja előtte a saját aggodalmát, gyengeségét, bátortalanságát. És amikor a kamasz azt éli meg, hogy a felnőtt is tökéletlen, de ezt bátran vállalja, akkor lehetőséget kap arra, hogy segítsen ebben a helyzetben, és felnőttes felelős pozícióba kerüljön.

Ezek a kritikus helyzetek formálhatják a személyiségüket, és a felnőttek személyiségét is. Mert ezen a téren van még hova fejlődnünk, ha nem is könnyen valljuk be ezt magunknak.

 

Kökéndy Ákos