Pár nappal ezelőtt a négyes-hatoson egy húszas éveiben járó lány körül süllyedt el a világ úgy, hogy szerintem észre sem vette. Szitált az eső aznap, a lány bámult kifelé az ablakon, és egyszer csak elmosolyodott, mélyről, szívből, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Amúgy is imádom az emberi arcokat, mindegyik a maga módján szép, de egy ilyen mosoly különösen nagy ajándék, még akkor is, ha nem nekem szól. Egy középkorú férfit ugyanannak a napnak a délutánján láttam az utcán sétálni:

azt hinnéd, ilyen csak filmekben van, mert rettentően giccses, de amikor megpillantottam, éppen hátrahajtotta a fejét, és beletartotta az arcát az esőbe, természetesen mosolygott közben.

Átvillant rajtam, vajon lehet-e nem mosolyogni, amikor az ember bőrét csiklandozzák az esőcseppek, aztán rájöttem, sírni is borzongató esőben, hát még a kettő együtt. A leperdülő víz egyszerre elrejt és megtisztít, nem is értem, hogy utálhattam gyerekként annyira. (Talán az elhúzódó arcüreggyulladások miatt.)

Elrejtenek a mosolyok is. A magában mosolygó ember teli van titkokkal, miközben úgy érezzük, mintha éppen elárulna magáról valamit, pedig csak egy kacér, néma kérdés az egész: van örömöm, adjak belőle? A morcos BKK-zó pedig kérne is, ha lenne bátorsága, de fájdalmasan sokan nem mernek megmártózni egy ismeretlen ember mosolyában. Részben érthető: gyanakszunk, nem buggyant-e az illető, nem kezdene-e zaklatni, ha visszamosolyognánk, és egyébként is, olyan fura rávigyorogni egy idegenre. Ezért, ha engem késztetnek mosolyra nyilvános helyen a titkaim, mindig igyekszem mellé biztatóan nézni, ha esetleg mégis megtalál egy tekintet: én tényleg szívesen adok, és nem kérem cserébe a lelki nyugalmadat.

Persze, a gyerekek ebben is jók. Mosolybajnokok, örömdíjasok, az önmagáért való boldogság szakértői. Észrevettétek már, hogy egy gyerek, főleg, ha még egészen kicsi, hosszan fürkészi az arcod, mielőtt visszanevetne rád?

Ilyenkor mindig úgy érzem, tesztelnek, érdemes vagyok-e rá, hogy nyársra tűzzék a szívemet, és megsüssék a mosolyuk lángocskája fölött. A komoly kisgyerek mindig torokszorító egy kicsit, látszik rajta, hogy már megtanulta, nem játék a nevetés, az örömnek indok, eredő kell, mi olyan vicces azon az üvegen bukdácsoló katicán? Hát, mi nem? Harlekin-invázió ide vagy oda, a katicától mindig mosolyogni kell.

Meg amúgy is. Egyik nap kiderült, hogy már megint be kell mennem valami hülye adminisztrációs hiba miatt a NAV-ba, amúgy is a kedvenc randipartnereim, hurrá. Lekéstem egy villamost, a következő negyedóra múlva vánszorgott csak be, közben bosszankodtam a nagymamámnak a telefonba, és miután letettem, morcosan elővettem a táskámból a könyvemet, hogy legalább míg odaérek, ne gondoljak erre a hiábavalóságra. Egy tizenéves fiúval szemben volt szabad hely, lehuppantam, a srác föl se nézett, a telefonját nyomkodta. Aztán egyszer csak megálltak az ujjai a levegőben, a kijelzőre bámult, és az ajkába harapva, mintha restellné, hogy nem fér el benne az öröm, elmosolyodott. Az a fajta mosoly volt, ami a titkosnál is titkosabb: csak akkor jelenik meg az ember arcán, ha a szerelmére gondol. Talán el is pirult, talán csak a kora esti fények miatt látszott úgy, de hirtelen nekem is a kedvesre kellett gondolnom, arra, hogy fogja majd őt is bosszantani ez a hiábavaló NAV-kör, és igazából mennyire jó, hogy van kivel együtt bosszankodnom. Az elintéznivalót gyorsan letudom, hoztam könyvet, nem fogok unatkozni, tehát valójában minden nagyon jól van, alkalomadtán még a rossz is. Az ablak felé fordítottam a fejem, és a szemem sarkából figyeltem a fiút, a vézna kamasz gyönyörű volt, ahogy mosolygott, a következő pillanatban pedig megcsörrent a telefonja. A füléhez emelte, a mosolya még szélesebb lett, és bár halkan beszélt, a fél villamos odakapta a fejét, olyan lágy hangon szólt bele a kagylóba: „szia, kicsim!”.

Kalapos Éva Veronika