– 

Két napja folyamatosan együtt lógunk. Jó, igazából nem is lógunk, mert az csak afféle közös időelcseszés lenne. Dumálunk, főzünk, eszünk, hatalmasakat szeretkezünk, dumálunk, főzünk... Rajongok ezekért a hétvégékért, amelyek olyanok lettek számomra, mint egy vad, zúgó folyó kövekből kirakott átkelője. Jólesik az élettől egy kicsit megpihenni rajtuk.

Szinte alig alszom. Sajnálnám rá az időt, amikor vele is lehetek. Ébren.

Csak sötétben, lehunyt szemmel tudok neki szerelmet vallani. Megrettenek ettől a tengernyi felszabaduló érzéstől. Meg ami utána jöhet. Legszívesebben visszatuszkolnám az egészet oda, ahonnan kifakadt. Pánikolok a saját magam feladásától. Hogy hagyjam magam beleengedni valamibe, amitől újra sérülékeny, sebezhető és érzékeny lehetek. A lelkem az értelmemmel küszködik. Az első azt mondja, kiskutyaként hengeredjek csak bátran a hátamra, felkínálva a másiknak a puha hasamat. Nyújtsam csak oda a szívem, ne féljek, hogy összetörik. Éljek már végre.

Az utóbbi viszont egyre ott aggodalmaskodik az ajtóban meglapulva. „Ne bízz benne, ne hallgass rá!” – zsolozsmázza égő tekintettel. Ismerős nótákat zengedez, már oly régóta hallgatom. Bele is törődtem, hogy „kapcsolati diszfunkcionális” lettem. Én. Egyedül. A világban. Jó is így. „Emlékezz csak vissza a férfiakra, akik mind cserben hagytak” – hadarja közelebb lépve. „Elsősorban az apádra. Odaadtad magad, rajongva szeretted, mégis elhajított, mint egy kapcarongyot. Feléd se böffent hosszú évek óta. Ne bízz senkiben, ne add oda magad, és akkor nem bánthatnak!” – duruzsolja egyre a fülembe.

Próbálok nem odafigyelni. Egyikre sem. Mert közben, és folyton-folyvást csak őt hallgatom. Mély baritonhangon mesél a munkájáról, az utazásairól, a gondolatairól, a világáról... és én egyre csüggök rajta, és iszom minden szavát. Bár sose hagyná abba. 

Bódult hangulatban megyek át tőle vasárnap este a húgomhoz.

Jóban vagyunk, bár a szüleink válása óta nem állunk túl közel egymáshoz. Rendszerint elcsevegünk apróságokról, hétköznapi témákat érintve, de mélyebbre sose merülünk. Minek.

Ám ezúttal, amikor megérkezem, még mindig minden pórusomban ott vibrál a hosszú, szerelmes hétvégém. Még benne vagyok az érzésben, a másik szaván csüggésben, a maximális odafigyelésben. Álmosságtól kicsit kótyagosan a húgom mellé kucorodom. Borozunk. Hallgatom, amiket mondd. Mesél.

És akkor egyszer csak történik valami. Nem tapasztaltam vele ilyet... mióta is? Lázasan kutatok az emlékezetemben egy hasonló érzés után. Pedig így kell lennie, mintha lettünk volna mi jó testvérek is.

Bújtunk volna el együtt nagymama poros lépcsőfordulójának sötétjében. Sugdostunk volna egymás fülébe titkokat. Gurgulázva kacagtunk volna lilaságokon, amiket csak mi, mi ketten értettünk. De rég volt... tán igaz se volt.

Most mégis, mintha megcsapna ennek a letűnt korszaknak a szele. Megérzem az ismerős illatokat. Hallom a rég elfeledett hangját. A máskor oly visszafogott, szótlan testvéremből csak úgy dől a szó. Kézen fog, és egyre visz lefelé, le, le, a szíve sötét óceánjának mélyére. Beszél a kapcsolatairól, amik valamiért sohasem sikerülnek. Mostanra már bele is törődött, hogy ilyen „diszfunkcionális” lett. Sebaj. Jó ez így, egyedül. A világban. Hiszen hány olyan férfi volt, aki mind cserbenhagyta. Elsősorban az apánk. Hiába szerette rajongva, mégis elhajította, mint egy kapcarongyot. Felé se böffent hosszú évek óta. Nem is mer bízni senkiben. És arra nagyon odafigyel, nehogy maximálisan, testestül-lelkestül odaadja magát bárkinek. Nem akar sebezhető lenni.

Én pedig egyre csüggök rajta, és iszom minden szavát.

Bár sose hagyná abba.

 Vörös Olga

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Preto Perola