„Nem takarodtok ki onnan azonnal?” – üvölt nett kis otthonkájában Rózsi néni, aki pontosan látta, hogy a tömegben érkező lányok sorában egy kamasz fiú is besündörgött a fülkébe, mit tesz isten, az egyik lánnyal szorosan összesimulva. „Ilyen nincs ebben a vécében, megértettétek?” – fröcsögi, majd azt is hozzáteszi, hogy a pironkodó ifjak menjenek inkább szobára, de még inkább haza a szüleikhez, lehetőleg külön-külön. „Aztán meg nem védekeznek!” – dohog tovább a néni megállíthatatlanul, mondja a magáét a párocska hátának.

„Viszitek haza anyátoknak a kölköt, mi? Akit egy vécében hoztatok össze! Micsoda szégyen! De aztán nehogy rólam nevezzétek el, halljátok-e?”

Rózsi néni negyven éve „van az iparban”, látott ő már nagyon sok mindent. Ha nem lenne reggel az a kis szíverősítő, meg a sok év Pista bácsi mellett, hát, nem is bírná. „Bejön ide, kérem a kisminkelt, körömcipős, nett kis liba, helyre kis táskával, hogy a szemem káprázik, minden szál haja rendben, aztán olyat szarik a kettes budiba, hogy a váróteremben is hallani, én meg vakarhatom le a mocskát az ülőkéről meg a tetőről. Hát, milyen ember az ilyen? Tudja, hány ilyen után takarítottam én már mindent, vért, húgyot? Ők biztos pipikének hívják, de én ugyan nem fogom – földre dobott tamponokat, zsebkendőket, meg azokat a rühes kis törlőkendőket. Ó, hogy azokat én hogy utálom, eldugítják a budikat, ott hagyják őket a földön, ömlenek ki a szemetesből, hát, ezeknek derogál a jó öreg vécépapír? Selyemmel simogassam a kis seggüket?

Úgyhogy hadd mondjam el, hogy itten az én vécémben minden ember egyenlő. Mindegyik ugyanolyat kakál.

A gazdagé sem illatosabb, higgye el nekem. Sőt, a szegényebbje, óvatosabbja még kedvesebb is, elnézést kér, ismeri a köszönöm szót, rám néz, néha még szóba is áll velem. Az egyik egyszer elhagyta itt a pénztárcáját, kiesett a táskájából, amikor zsebkendőért kotorászott – a táskaakasztót is én vezettem ám be, tudom, milyen hat halom kabáttal meg öt cekkerrel forgolódva lehúzni a harisnyát – és meg is találtuk, nem hiányzott abból egy fia apró sem. Akart adni pénzt hálából, de nem fogadtam el, bennem is van büszkeség meg jó szándék.

Nem teszed le azt a rohadt szappant, te barom, hát mire kell az neked? Vigyázzál, mert mindjárt megmutatom, hova tegyed!

Most nézze meg, lopnak. A gazdag kis úrigyerekek – péntek este van, ide járnak be buli közben – röhögve nyúlnák le azt a kevés kis szappanomat, törülközőt, amim van. Aztán meg mosom fel őket, mert túllőtték magukat, és azt hiszik, a vécében senki se látja őket, hogy ott mindent szabad. Néha idehívnám a szüleiket, hogy ugyan nézzenek már be a fülkékbe, egyik kölök ájultabb, mint a másik. Az motyog, emez okádik mindenfele, az meg a gatyájába csinált, aztán azt hiszik, otthon vannak, csak úgy kisétálnak, nem törődve semmivel. Na, nálam ez nem így megy. Az egyik hisztériás lányt egyszer nem engedtem ki, úgy dobálta magát, felhívtam a szüleit a színes kis okostelefonjával, azok vitték haza. De a legjobb az a kis köcsög volt, aki alig nőtt ki a földből, de körbehugyozta nekem az egész vécét. Azzal feltakaríttattam, amit csinált. Aztán még ő volt meglepődve. Nézze már meg az ember. Egy kis illem, egy kis tisztelet meg kultúra, az kéne ide, meg hogy ne szarjon már mindenki mindenre. Tanuljanak meg célozni.”

 

Fenyvesi Zsófi