Három éve élünk Tirolban, és boldog vagyok, hogy a gyermekünk itt született. Nyilvánvaló okok miatt döntöttünk úgy, hogy nem Magyarországon fogunk családot alapítani. Nektek, WMN-olvasóknak szerintem nem is kell magyarázkodnom.

Rengeteget lehet hallani arról, hogy milyen állapotban van a magyar egészségügy. A most megjelenő rendeletmódosítás-tervezet margójára szeretném megosztani veletek ezt a rövid kis történetet.

Nem bezzeg-ország, nem bezzeg-mi. Szimplán csak működik a rendszer.

Egy zökkenőmentes, nostress alapú kilenc hónap, és plusz két hét után úgy gondoltam, „ide nekem a bébit”. Besétáltunk a legközelebbi kórházba. Igazából csak türelmetlen voltam, és mivel nem vagyok jó színész, elég nehéz volt eljátszanom, hogy fáj valamim. Azt hittem, az aznapi tíz kilométeres túra után már nem lesz kérdés, hogy ki szeretne jönni a baba. Nem így történt.

Mindennek ellenére készséggel fogadtak este tízkor az osztályon. Megvizsgáltak, és közölték, hogy még nyugodtan menjünk haza, majd a két nap múlva esedékes kontrollra jöjjünk. Az volt az érzésem, hogy – ezt hallva – a baba sem kívánta magának azokat a kirándulásokat, amiket gyorsan fejben be is ütemeztem. Úgy döntött, elindítja a folyamatokat. Így tehát bent maradtunk.

A párom halálfélelmében azonnal hazarohant a már gondosan bekészített táskáért. A „kis” bőrönd sztorija: a nagymamám és keresztanyukám (aki ex-nővér) egy terjedelmes és mindennap bővülő listája szerint lett megtömve. Egy rock sztár sem turnézik ennyi holmival, ez a lényeg.

Éjfélkor berendezkedtünk a szobában. Egy „már-anyuka” és egy nővér értetlenkedett, hogy hova ez a sok cucc és sietség. Sietség? Na, az tuti nem volt – gondoltam én. Ijedség annál inkább. Amikor ez tudatosult a nővérben is, azzal a lendülettel hazaküldte a leendő apukát aludni, hisz még ráérünk. Még mindig... Én ezt, – mint minden addigi helyzetet a terhességem alatt – akkora izgalommal kezeltem, hogy lefeküdtem aludni.

Reggel hétkor, amikor konstatáltam, hogy hét órája a kutya se nézett rám, és kezdenek erősödni a fájdalmaim, tanácstalanul fordultam a mellettem lévő, immáron kétgyermekes anyukához segítségét: „Erre amúgy nem jár nővér?” Válasz: „Ha problémád van, szólsz, és jön. Amúgy pihennünk kell. Jobban esne, ha egymás kezébe adnák a kilincset nővérek, orvosok?” Végül is igaza van, nem?

7. 20-kor kipróbáltam a nővérhívót. Egy percen belül megjelent egy kedves arc, akivel még nem találkoztam. „Jó reggelt! XY vagyok, ha ma bármi gondod van, hozzám (is) tudsz fordulni. Hajnalban váltottuk egymást a kolléganőmmel, amikor aludtál. Így ő nem tudott elköszönni tőled, én pedig csak most tudok bemutatkozni.”

Nyitásnak nem rossz. (Egyébként minden egyes dolgozó, poszttól függetlenül bemutatkozott.)

Ha már így felajánlotta, gyorsan elpanaszoltam minden bánatomat. Az eredmény az lett, hogy ketten átsétáltunk a szülőszobára, ahol egy bába ugyanilyen nyugodtan és barátságosan megvizsgált. Elmagyarázott mindent, tippeket adott, minden egyes verziót a szülőszobán kipróbálhattam (volna, ha a kisfiam nem lépett volna rá a gázra).

Körülbelül négy órát töltöttünk együtt a szülőszobán hárman: a bába, a férjem és én. A legjobb kezekben éreztem magam. Teljes volt a harmónia. Az orvos is megérkezett a fináléra (de minek?).

Mázlista vagyok. Semmiféle fájdalomcsillapításra nem volt szükségem, és sérülések nélkül megúsztam. Így a dokinak sem volt különösebben dolga. Ezek után még két órát töltöttünk el a kisfiunkkal a helyiségben. Már ebédeltünk – mindhárman –, nevetgéltünk, ismerkedtünk. Ezek után visszamentünk a szobánkba, ahol addigra már egyedül voltam.

Még két napot töltöttünk el itt, ami alatt első osztályú ellátásban részesültem. Mindennap étlapról választhattam ebédet és vacsorát.

Háromfogásos volt és bőséges. A reggeli svédasztalos megoldással történt, ahova az újdonsült anyukák magukkal vihették a babákat, és beszélgethettek.

A táskám tartalma nem változott. Semmit – szó szerint – semmit nem vettem ki belőle, ugyanis minden adott volt – a babának és a mamának is. Babaruha, kismamaruha, pelenka, kendő, törölköző, tusfürdő stb…

Extra szolgáltatásként a helyi hivatal egy képviselője mindennap két órában az osztályon volt, hogy a babák papírjait elintézhessék. Logikus, nem? Kinek van kedve a pár napos bébivel sorba állni bármilyen hatóságnál, vagy az apukát elküldeni oda, aki sokszor teljesen járatlan ezen a téren?

Annak ellenére, hogy nem vagyok osztrák állampolgár, ugyanabban az ellátásban részesültem, mint bármelyik helyi anyuka. Ja, és sem a nőgyógyászomnak, sem az orvosnak, sem a bábának, sem a nővérnek, sem pedig a kórháznak nem fizettem egyetlen eurót sem.

Egy élmény volt. Azért fontos, hogy halljatok ilyen történeteket is, hogy lássátok, van hova tovább! Fejlődni biztosan, ha meg más nem marad, akkor menni!

Szepessy Deborah