–

Eljött a napja, hogy háromévnyi gyes után bemenjek a főnökömhöz, és átbeszéljük a Nagy Visszatérés mikéntjét. A történethez hozzátartozik, hogy ő keresett meg: új projektek várhatók, kellene a tapasztalt, megbízható munkaerő. Jól dolgoztunk eddig, hoztam az eredményeket, a kollégákkal is mindig megtaláltam a hangot. Kellemes hangulatban, kávé mellett át is beszéltük az előttem álló feladatokat, aztán bevonultunk az „oroszlánbarlangba”. Ebben a kis szeparált irodában szokta megvitatni a kényes – akarom mondani HR – kérdéseket. Hozta is a számológépét, lássunk tisztán, ugyebár. Egyébként furcsa mód épp ezt kedvelem a főnökömben, hogy olyan gyakorlatias. Soha egy szexista megjegyzést nem kaptam tőle, hagyott érvényesülni, alkotni, fejlődni. Korábban előfordult már, hogy egy-egy kiválasztási folyamat során megkínáltak a „szereplőválogató dívánnyal”, így ezt a professzionalizmust a jelenlegi munkahelyemen kifejezetten értékelem.

Első kérdés: „Legutóbb, amikor ilyesmiről beszélgettünk, megint terhes lettél. Akarsz még gyereket?”

Ez ugyebár politikailag meglehetősen inkorrekt, meg is mondom neki, egyelőre viccelődve, mert vagyunk olyan viszonyban. Amúgy értem az ő álláspontját is, én se szeretném, ha valakit betanítanék egy pozícióra, és pár hónapra rá kezdhetném az egészet elölről.

Aztán átbeszéljük a feladatokat, kapacitásokat, csűrjük-csavarjuk, szó kerül mindenről, ami az irántam támasztott elvárásokat illeti. Pénzről persze nem, ezért rajtam a sor, hogy megkérdezzem, mégis mit ajánl. Mond egy összeget, amitől kábé leszédülök a székről. Visszakérdezek: tényleg annyi. Lebontva pontosan megegyezik azzal az összeggel, amennyit az a hölgy kér, aki évente kétszer besegít a nagytakarításnál. Minden tiszteletem azé, aki dolgozik, bármit is csinál, de könyörgök, akkor minek végeztem egyetemet, beszélek X nyelvet, és miért van jó pár év szakmai tapasztalat mögöttem? Egyelőre köpni-nyelni nem tudok, csak tátogok, mint a partra vetett angolna. Látja, hogy nem igazán tetszik a dolog. Közelebb hajol.

„Na, én szeretném, hogy elégedett légy, hogy mosolyogva menj ki ebből a szobából. Lehet másképp is.”

És akkor mond egy másik összeget, ami éppen két és félszerese az előzőnek. De akkor nincs bejelentés, vagy legalábbis „nem úgy”. Különben „nagyon drága” lennék.

„Neked úgyis mindegy, mondtad, hogy nem akarsz több gyereket. Nyugdíja meg úgysem lesz ebben az országban senkinek. Így legalább a pénzednél leszel.”

És akkor egyszerre leesett a tízfilléres. Na, drágáim, ezért tart ez az ország ott, ahol. Ez, pontosan ez a nagy magyar valóság – kicsiben.

Polli