Modern kori gladiátorok – A férjem egy igazi vasember
Pokolra kell annak menni, aki Ironman akar lenni. Amikor először hallott erről a sportról Posteiner Judit, azt hitte, hogy „megint egy őrülttel hozta össze a sors”, aztán mégis férjhez ment ehhez az „őrülthöz”. Majd lassan beletanult abba, hogy mennyi áldozattal jár az, ha valaki tényleg Ironman akar lenni. De a verseny hangulata leírhatatlan, ahogy az is, amikor a zöld arcú, felállni is képtelen férje kimondja: „megcsináltam!”
–
Felvenni egy futócipőt és kocogni egy kicsit a nap végén; rávenni magad, hogy becsobbanj a hideg vízbe reggel, hogy egy fél órára mindent kikapcsolva ródd a hosszakat; hétvégén felpattanni a biciklire, és tekerni egy kicsit a haverokkal… Ezek nagyon jó dolgok. Vannak azonban, akiknek ennyi nem elég. Hajtja őket valami. Több kell. Kihívás kell. A teljesítőképességük határait keresik. Eltökéltek, és nagyon kemények. Vasból vannak. Belőlük lesznek az Ironmanek.
Több mint tíz évvel ezelőtt egy randin hallottam először a hosszútávú triatlonozók versenyéről. Első randi volt. Csapongva váltogattuk a témákat, míg valahogy ki nem lyukadtunk a maratonfutásnál. A pasi arról mesélt, hogy tavaly futott maratont életében először és idén az Ironman-távra készül. „Tudod, mit jelent az Ironman-táv?” – kérdezte. Nem tudtam. Soha nem hallottam még róla.
„Hosszútávú triatlonverseny. A táv: 3800 méter úszás, 180 kilométer biciklizés és 42 kilométer futás.”
„Aha, ez ilyen többnapos verseny?” – kérdeztem. „Nem, egy nap alatt kell teljesíteni” – válaszolta, én meg azt gondoltam: „Megint kifogtam egy őrültet!”
Otthon rákerestem a neten, és kiderült, hogy tényleg van ilyen verseny. Hawaii-szigetén állomásozó amerikai tengerészgyalogosok találták ki ezt az embertelen küzdelmet és évről évre egyre többen teszik magukat próbára szerte a világon.
Teljesíteni ezt a távot annyi, mint átúszni a Tihanyi öblöt – meg egy kicsi, mivel az „csak” 3600 méter –, aztán elbiciklizni Budapestről Miskolcra és utána még futni nyolc és fél kört a Margitszigeten… Megállás nélkül.
Nem gondoltam, hogy ez bárkinek is sikerülhet.
Aztán teltek-múltak a hetek, hónapok, az első randit több másik is követte és egymás életeinek lassan a részeseivé válva, elképedve néztem a végeláthatatlan edzéseket. Hihetetlen elszántsággal készült a versenyre. A sötét, hideg téli reggeleken én még csak a kávémmal a kezemben bambultam magam elé, amikor ő már az uszodából jött haza.
„Hol a másik papucsod?” – kérdeztem, amikor a cuccát pakoltam. „Ja, azt otthagytam. Odafagyott a medence széléhez” – válaszolta.
Ment esőben, hóban. Hajnalban és este. Számolta a megtett kilométereket, a pulzust, az elégetésre szánt kalóriákat. Gondolatban százszor is megtette a távot. A kérdés csak az volt, hogy a valóságban is végigér-e.
A hosszútávú triatlonverseny legnagyobb hagyományokkal rendelkező helyszíne Magyarországon Nagyatád, ahol idén 28. alkalommal rendezik meg a versenyt. Ez a tündéri, csendes kisváros minden évben egy hétvége erejéig felpezsdül, és megtelik az ország minden részéből érkező sportolókkal. Mert aki indul ezen a versenyen, az mind sportoló. Mindegy, hogy egyedül teljesíti-e ezt a beláthatatlanul hosszú távot vagy váltóban áll rajthoz többed magával. Nem számít, hogy hány éves, hogy nő vagy férfi, nyolc osztályt végzett vagy diplomás, a fővárosból jött-e... vagy egy kis faluból érkezett, a legújabb, márkás kerékpárral, esetleg éppen az apjától örökölt régi bicajával indul-e neki.
Ezek mind nem számítanak. Az egyetlen, ami számít: a táv. Az út, ami itt valóban maga a cél.
Ez a verseny valójában nem is akkor kezdődik, amikor a hajnali ködben eldördül a hagyományos ágyúlövés, és több százan vetik bele magukat a Gyékényesi tóba, hogy nekivágjanak életük egyik leghosszabb napjának. Sokkal előbb megkezdődik. Akkor, amikor minden hétköznap ötkor csörög az óra, hogy meló előtt még beleférjen az úszás. Amikor munka után az esti szürkületben még másfél óra futás következik a pihenés helyett. Amikor hétvégén lihegve kaptatnak fel a hegyre biciklivel… ahelyett, hogy otthon grilleznének a családdal.
Aztán eljön a várva-várt nap, eldördül az a bizonyos ágyú, és elindulnak ezek a modern kori gladiátorok, hogy megküzdjenek életre-halálra. Saját magukkal.
Leírhatatlan az a hangulat, ami ezt a versenyt belengi. Ahhoz, hogy az ember ezt átérezze, egész nap ott kell állni és szurkolni az út szélén. Itt mindenki ugyanolyan biztatásban részesül. Az első helyekért küzdők éppen úgy, mint, azok, akik az alkonyatban már csak a lassan fogyó kilométerekkel harcolnak.
Megindító látni, ahogy a rengeteg edzés miatt sokat morgó feleségek percenként az órájukra nézve toporognak, hogy időben ott legyen a mérnöki pontossággal megtervezett frissítésre, és a gyerekek euforikusan kiabálják, hogy „hajrá, apa, hajrá, anya”!
Egész baráti társaságok gyűlnek össze egy emberként szorítva egy-egy elszánt versenyzőért. Babakocsiban szunyókáló csecsemők és izgatott nagymamák osztoznak a fák árnyékán a pálya mellett. Itt minden résztvevő átélheti azt, ami egyébként csak az élsportolóknak adatik meg. A győzelem mámorát, és a szurkolók feltétel nélküli szeretetét. Az érzést, hogy bajnok vagy.
Persze mindig akad, aki nem ér célba. Tudni kell feladni is, mert van, hogy a test nem bírja az extrém terhelést, és hiába hajtaná a versenyzőt az akarat és a szív, nincs tovább. Jön a „kalapácsos ember”, ahogy a triatlonosok hívják maguk között azt az összeomlást, ami bárkire lesújthat egy ilyen hosszú versenyen. De itt igazából még a feladni kényszerülők sem vesztesek, mert, aki egyszer is összeszedi a bátorságát és erejét ahhoz, hogy egy ilyen kemény próbára felkészüljön és rajthoz álljon, az már önmagában nyertes, és tiszteletet érdemel. Az én szememben mindenképpen.
Emlékszem, amikor a pasim az első nagyatádi versenye után célba ért, egy fa árnyékában ült halványzöld színű arccal, és rázta a hideg a kimerültségtől a 35 fokban. „Jól vagy?” – kérdeztem aggódva. „Igen, csak most nem tudok felállni” – válaszolta, aztán diadalmas mosoly ült ki az arcára. „De megcsináltam!”
Azóta tíz év telt el. Házat építettünk, költöztünk, munkahelyet váltottunk, megszülettek az ikrek, de a sok edzés és a versenyek végig elkísértek minket. A férjem még hétszer indult neki, hogy teljesítse ezt a lehetetlen távot, és ha egy makacs sérülés nem vet véget a triatlonozásának, ki tudja, még hányszor állt volna rajthoz.
Pár éve már, hogy nem járunk le Nagyatádra, de azért minden év júliusának utolsó szombatján, amikor a verseny zajlik, gondolatban én is ott állok a pálya szélén, és teljes szívemből kiabálom:
Hajrá, Ironmanek! Hajrá, Nagyatád!
Posteiner Judit
A kiemelt kép a szerző tulajdonában van
Az eseménynek hivatalosan eXtremeMan a neve.