- 

„Persze, mert neked elképesztő az arcmemóriád” – mondja a mamám, amikor értetlenkedve magyarázom neki, hogy a férfi, aki szembejött az imént az utcán, a szomszédunk volt a lakótelepen, és nem igaz, hogy nem ismeri fel, amikor én igen, pedig csak hatéves voltam, amikor elköltöztünk onnan. Ami azt illeti, tényleg nagyon jól megjegyzem az embereket, és néha olyan is előfordul, hogy rögzül bennem valakinek az arca, aki szemben ült velem a buszon, és később felismerem. A mamám pont az ellenkezője, van egy készlete, őket megjegyezte valahogy, de még velük is hadilábon áll néha; egyszer elment a papám mellett az utcán, mert nem ismerte fel, igaz, hogy az előtte leborotválta a megszokott szakállát.

Az nem is úgy volt!

Nem állok már ilyen jól a nevekkel; nehezen jegyzem meg őket, és az archoz is a helyzetet párosítom, amiben megismertem, nem a nevet. Egyébként a helyzetek is döbbenetes részletességgel maradnak meg bennem, pontosan emlékszem egészen kisgyerekkori történésekre, de bármire úgy általában. Tudom, mit csináltam egy-egy telefonbeszélgetésben elhangzott mondat közben, milyen volt az abrosz, amikor egy munkamegbeszélésen elhangzott egy adat, és ez utóbbit is fel tudom idézni. Emiatt gyakran esik meg ismerősökkel az a végtelenül idegesítő párbeszéd, amikor abszolút biztosan tudom, hogy nekem van igazam, és a másik teljesen rosszul emlékszik. De tényleg, legtöbbször be is bizonyosodott, hogy én emlékeztem jól, persze addig teljesen idegbeteg voltam tőle, hogy miért nem látja be ő is, hogy úgy történt, ahogyan én emlékszem. Elég rejtélyes az egész, mert mégis min múlhatnak ezek a dolgok, miért emlékszem az arcokra és helyzetekre, és miért törlöm a neveket? Miért van az, hogy másokat egyáltalán nem fognak meg a részletek és mivel nem maradt meg bennük igazán, nem is idézik előszeretettel a régi történeteket? Ezekről faggattam a szakembert.

Típus kérdése

„Nagyon leegyszerűsítve valahogy így néz ki egy bemutatkozó helyzet: Találkozunk valakivel, kezet fogunk vele, elmondja a nevét. A hallott, látott dolgokat az agy nagyon rövid ideig tárolja a szenzoros emlékezetünkben, ahol a beérkező ingereket kódoljuk. Ez lehet képi, például az illető arca, vagy a neve is. Innen az információk átkerülnek a rövid távú memóriánkba, aminek a kapacitása véges, körülbelül hétegységnyi dolgot tudunk megjegyezni. Ha hirtelen sok embernek kell bemutatkozni, akkor nem valószínű, hogy emlékezni fogunk mindenre. Az, hogy innen mennyi információ milyen pontosan kerül át a hosszú távú memóriánkba, már rajtunk is múlik” –  mondja Sebők Franciska szakpszichológus.

Sebők Franciska az áprilisi Hello, WMN!-en

Van, aki inkább vizuális típus, ő valószínűleg arcokat fog megjegyezni; valószínűleg ez igaz rám is. Mi vagyunk azok, akik emlékszünk, jobb vagy bal oldalon volt a törikönyvben az a rész, amikor Szapolyai János megváltoztatta a végrendeletét. Másnak a név fontos, de ez azon is múlik, hogy kinek mi a lényeges információ egy másik emberről. Sokaknak például nem a másik neve, hanem egy személyes információ fontosabb. Mondjuk az, hogy a kopasz, nagydarab pasi a buliból, akiről kiderült, hogy bölcsődei gondozó.

De mégis hogyan emlékszünk?

Amikor Franciskát kérdezem a memóriáról és az emlékezésről, elmondja, hogy nem egyszerű témát vetettem fel, az egyetemen – csak ez – egy teljes félévet kitölt. „Az emlékezés folyamata egyébként is igen bonyolult. Egyszerre befogadja, és tárolja az információkat, működteti a világról szóló háttértudásunkhoz szükséges sémarendszert, aminek része az előhívás folyamata is, és ez tulajdonképpen az emlékezést biztosítja.

Az emlékeket apró darabokban tároljuk, nem konkrét kisvideók rögzülnek bennünk. Egy illatról például eszünkbe jut a nagymamánk, róla a kedvenc süteményünk, arról pedig egy családi anekdota, amit minden egyes vasárnapi ebédnél meghallgattunk gyerekként. Az emlékeket apró darabokból építjük fel, így torzítani is tudjuk azokat. Ha kiderül például, hogy a nagypapa megcsalta nagymamát, könnyen lehet, hogy a nagypapa addig kedvesnek tűnő poénjait átszínezzük, és egy himpellér beszólásaiként fogunk rá onnantól emlékezni. A saját életünk eseményeivel is gyakran megtesszük ezt. „Az a szemét Géza elhagyott engem” címkéjű emléket pár év múlva így is előhívhatjuk: „Életem legjobb történése volt, hogy Géza elhagyott” – világít rá a szakember emlékezetünk képlékeny voltára.

Az agy a járatlan utakat jobban szereti

Nemrég írtam egy cikket azokról az időkről, amikor úttörő voltam. Ahogyan elkezdtem felidézni az emlékeimet, egyre több és több jutott eszembe, olyanok is, amikről már régen megfeledkeztem, vagy legalábbis azt hittem. Ez is jól példázza Franciska következő szavait.

„Az emlékezés folyamata nemcsak módosítja az emlékeket, hanem maga az előhívás az, ami létre is hozza őket. Minél többször hívunk elő valamit, annál jobban emlékszünk rá. Ha valami nem fontos nekem, nem figyelek rá, arra nem is fogok emlékezni. Minden nap megszámlálhatatlan információ ér minket. Az agyunk szelektál, nem véletlenül felejtünk el dolgokat.”

Hogy min múlik, egy esemény később előhívható lesz-e? A szakember szerint leginkább azon, hogy mennyire tér el az adott esemény a hétköznapi megszokott forgatókönyveinktől. Ezért van több emlékünk fiatalkorunkból. Az első randi, az első buli, az első vizsga… Később egyre ismerősebbek lesznek a helyzetek, egyre kevesebb olyan esemény lesz az életünkben, amit sémarendszerünk nem jósolt meg előre. Nem tudom, más hogy van vele, de én imádom az emlékeimet, szeretem felidézni az arcokat, amiket megjegyeztem, a helyzeteket, amiknek részese vagy nézője voltam. Mondhatni, részben ezekből élek. Így már látom, más dolgom ezentúl sincs, mint időről időre eltérni a megszokott forgatókönyvektől, és tovább bővíteni a gyűjteményemet, az életem történéseinek csakis az én fejemben létező emlékeit.

 Kárpáti Judit

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/agsandrew