Pedig észre kellett volna vennem, hogy körülöttem ólálkodik. Én ugyanis világéletemben imádtam a karácsonyt. Korábban már nagyjából októbertől készültem rá, ajándékokon agyaltam, indokolatlan mennyiségű Frank Sinatra dalt hallgattam, előbányásztam a hógömbömet, az ágytámlára akasztható angyalkámat, néha még arra is rávettem magam, hogy saját kezűleg fabrikáljak valami ünnepit.

Aztán történt valami, és ez az egész zöld-piros-arany színben pompázó kép szép csöndben fakulni kezdett. Már késett a zsongás, és egyre több segédeszköz kellett hozzá, hogy úgy igazán, köldöktájról érezzem ezt a semmihez sem hasonlítható ünnepi izgalmat, egyre többször halogattam az ajándékok beszerzését, és mire észbe kaptam, már nem is igazán érdekelt az egész.

Tavaly éreztem először úgy rendesen, hogy valamit elvesztettem, valami hiányzik, és hiába minden kétségbeesett kísérlet, nem tudok újra rátalálni.

Tudom én, hogy ugyanazzal az egészen euforikus izgalommal már sosem fogok az ünnepre tekinteni, ahogyan ötéves koromban tettem. A karácsonyt övező „csodákban” már nem hiszek, persze ettől még élvezhetném, és jelenthetne sokat számomra. Ettől még megélhetném, hogy néhány napra szünetel a valóság, hogy egy kicsit le lehet higgadni, hogy lehet együtt lenni és így tovább. Örülhetnék a lusta délelőttöknek, az olvasgatásba belealvós délutánoknak, a menetrend szerint felbukkanó karácsonyi filmeknek.

Ehhez képest az van, hogy egyre kevésbé érdekel. Az ünnepeket mára annyi különbözteti meg a megszokott hétköznapoktól, hogy többet vagyok otthon (ami egyébként a legeslegjobb az egészben, főleg, amióta ritkán tudok hazautazni), és nagyjából minden nap egy szépen megterített asztalnál ebédelek. Tulajdonképpen akár el is fogadhatnám, hogy beoltottak a karácsony ellen, és most már ezzel kell együtt élnem, de nem akarom.

Nem akarom elveszíteni a csodát. Nem akarom elfelejteni, hogyan kell kicsit visszavenni a tempóból, alacsonyabb sebességre kapcsolni, készülődni, és nem egy hangos „essünkmártúlrajta” felkiáltással nekivágni a karácsonynak. Azt akarom, hogy a bennem lévő stressz ne gyűrje le az ünnepi hangulatot. Legyen inkább fordítva!

Legyen úgy, hogy csak azért, mert ez egy különleges, a maga módján tényleg varázslatos időszaka az évnek, könnyebben tudjak mosolyogni, legyek megbocsátóbb, és egy hajszállal türelmesebb is.

Tudom, közhely, de az ilyen hosszabb ünnepi időszakok talán tényleg azért részei az életünknek, hogy ebben a mindennapi káoszban meg tudjunk állni egy kicsit. Ha más miatt nem, csak praktikus okokból, mert senki nem képes 365 napon át hajtani a mókuskereket.

Újra akarok örülni az egésznek családostul, bejglistül, száncsengőstül, mindenestül. Elbambulni azon, hogy szép a fa, meginni Tomi barátommal az ünnepi gintonicot (mennyiségről egyeztessünk később), csendben reménykedni, hogy hátha lesz hó, és afféle bűnös élvezetként tobzódni a karácsonyi popdalokban.

Az adventet se véletlenül találták ki. Talán tényleg arra jó ez a négy hét, hogy lépésről lépésre közelebb vigye az embert az ünnephez, ahhoz a bizonyos ölelő, puha csöndhöz, amit akármilyen elszántan keresek is, nem találok sehol. Ám mindenkinek vannak vésztartalékai. Olyan megoldások, amelyekhez akkor nyúl, ha már nem maradt más. Nekem ilyen a White Christmas című dal milliónyi változata közül az, amit Otis Redding énekel. Olyan atmoszférája van, hogy július közepén is képes valamiféle ünnepi légkört teremteni, decemberben pedig hatványozott a varázsereje. Legalábbis remélem.

Most mindenesetre ismétlésre állítom, és addig hallgatom, amíg csodát nem tesz velem. Ha ez sem jön össze, holnap megnézem az Igazából szerelem című filmet (és írok arról is valamit). 

Kormos Lili

Kép: A Grincs (Universal Pictures, 2000)