–

A vacsoránál még semmi nem látszott. Illetve volt egy apró jel. Csak egy köhintés. Éreztem, ahogy a vállam megfeszül mosogatás közben, és hátranéztem a fiamra. Rám mosolygott. Összevillant a tekintetünk a férjemmel. „Ez nem az” – mondta. Az örök optimista. Nem válaszoltam, mintha az segítene bármit is, hogy nem beszélünk róla. Csináltunk mindent, ahogy szoktuk.

A fürdetésnél már látom, hogy pirosabb az arca, mint szokott. Jókedvű, pancsol a cápával, míg én a Salvus vizet mérem a hidegpárásítóba. Ahogy a törülközőbe csavarva öltöztetni viszem, szorosan magamhoz szorítom, hogy érezzem a lélegzetét. Egyenletes, tisztának tűnik.

A kislámpa fényénél várom, hogy elringassa az álom, aztán kisurranok a résnyire nyitva hagyott ajtón. Amint kilépek, köhögni kezd, de nem ébred fel. „Van itthon szteroidos kúp? Lehet, hogy kelleni fog” – mondja a férjem, és én valami érthetetlen oknál fogva megharagszom rá. Korán fekszünk le, az óra csak 22:15-öt mutat. Mire a villanyt leoltom, már szinte percenként felköhög. Úgy fekszem az ágyban, mintha nem aludni készülnék, hanem a 100 méteres síkfutás rajtjára. Az egész testem megfeszül, és amikor egy köhögési roham után hallom a síró, panaszos kiáltást: „Anyaaaaa!!!”, szinte előbb ugrom, minthogy meghallanám.

Két kis kéz nyúl felém. „Ölbe, ölbe!!” Ahogy felveszem, megint szorosan magamhoz szorítom. Halkan sípol a mellkasa. Nehezen emelkedik és süllyed. Nehézlégzés. A hörgők megduzzadnak, és nem engedik ki az elhasználódott oxigént. Csak nagy erőfeszítéssel, préselve, miközben már kellene a friss.

Nem elég a levegő. Borzalmas érzés lehet.

Kapaszkodik a nyakamba, míg a konyhába megyünk. Miközben a gyógyszert lélegzi be, nem köhög. „Talán nem lesz olyan rossz”  – gondolom. Fel-alá sétálunk a folyosón. A sötétet megtöri az utcai lámpák fénye, imbolygok ide-oda a tizenkét kilós, tehetetlen kis testet cipelve a házban, miközben mantraként dúdolom a fülébe: „Bóbita, bóbita táncol…”.

Nem hat a gyógyszer. A köhögés nem szűnik, a sípolás hangosabb. A hideg jót tesz, úgyhogy a hűtőhöz viszem, és kinyitom az ajtaját. Valahol azt olvastam, hogy ez egy jó módszer. Egyszerre hőkölünk vissza a váratlanul erős fénytől, ami kiárad. Újra elsírja magát. „Ez nem lesz jó” – motyogom magamban, és még sikerül a rám törő pánik első hullámait visszavernem. Amikor kijön a férjem, az óra 23:55-öt mutat. Együtt adjuk neki az újabb adagot. „Menj vissza!” – mondom „Majd szólok!” Nem először csináljuk. Tudjuk, hogyan kell beosztani az erőt.

Ha nagy a baj, akkor úgyis „csak anya jó”.

Nem bírom már tartani, de függőleges helyzetben a legjobb, úgyhogy a kanapéra ülünk. Egyre jobban köhög, már szinte nincs is a köhögések között szünet. Kapkodja a levegőt, és szinte ájult a fáradtságtól. Száguldoznak a fejemben a gondolatok. Nem tudom eldönteni, mi legyen a következő lépés. Aztán döntök. Az óra 01:25-öt mutat miközben az előszoba szekrényben félvakon matatok sapka után. A fejére húzom az elsőt, amit találok, és egy vastag pokrócba csavarva kimegyek vele a teraszra.

Már ősz van, hidegek az éjszakák, de a kerti székeket még kint hagytuk. Mintha nem vennénk észre, hogy a nyár már végleg elmúlt. Leereszkedem az egyikre értékes kis csomagommal, és a holdat bámulom. Próbálok nem tudomást venni a hidegről, ami körbevesz és betakar minket.

Most jó. Végre nem köhög.

A hideg levegő sípolva áramlik ki-be a tüdejéből. Vele együtt lélegzem, ösztönösen veszem fel a ritmusát, mintha ezzel segíteni tudnám. Hirtelen tör rám a fáradtság. Érzem, ahogy szilánkokra törnek a gondolataim, és megtörten botorkálok közöttük. Nem tudok semmire gondolni, miközben mindenre gondolok. Behunyom a szemem, elszunyókálok.

Iszonyatos köhögőrohamra ébredek. Sípolva kapkodja a levegőt az ölemben, és sírna is, ha lenne hozzá elég oxigén. De nincs.

Olyan irtózatos düh fog el, hogy hirtelen nekem is elakad a lélegzetem. „A rohadt kurva életbe!”– kiabálom bele a nagy semmibe. Csak ezután mar belém a szörnyű kétely. Rosszul döntöttem. Előbb kellett volna adni a gyógyszert, be kellett volna vinni a kórházba... már a vacsoránál látszott... de hát kint jobban lett... Összeszorul a gyomrom. Elfogy minden erőm. Úgy érzem magam, mint amikor gyerekként beszakadt a jég alattam a Velencei-tavon, és egy pillanat alatt merültem el a kétfokos vízben. Most is ugyanaz a csontig hatoló hideg és bénító félelem jár át. Állok a köhögő, levegő után kapkodó fiammal a kezemben... és nem teszek semmit.

Csak állok és ölelem. Dermesztő tehetetlenségben.

A férjem ránt ki az örvényből. „Add ide!” – mondja, és gyengéden elveszi tőlem. A kezében már ott a szteroidos kúp. „Nem lesz semmi baj. Mindjárt jobban leszel” – mondogatja, és én már nem is tudom, hogy a fiához beszél-e vagy hozzám. Az óra 3:55-öt mutat.

„Ez hatni fog. Nem lesz kórház. Ne sírj már!” – mondja. Nem is vettem észre, hogy sírok. Nem enged a szorítás a gyomromból, még mindig jéghideg a kezem. Nem hiszek neki. Még nem. A fürdőszobába megyek, megmosom az arcom. A tükörből egy hamuszürke arcú nő néz vissza rám.

„Bóbita, bóbita táncol”...

A szteroid erős szer, gyorsan hat. Épp 4.45-öt mutat az óra, mikor már biztosan tudom, hogy túl vagyunk rajta. Egymáshoz bújva fekszünk az ágyban. Szorosan magamhoz szorítom, hogy érezzem a lélegzetét. Egyenletes... alig sípol.

Az ég alján sötétvörösen izzik fel a nap.

Az éjszaka véget ért.

Posteiner Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/_Ella_