–

A baleset

Tipikus gyerekbaleset volt: a lányaim a felfújható medence szélén ugarbugráltak, amikor összeütköztek. Először csak az tűnt fel, hogy Lana nagyon sír, aztán megláttam a csordogáló vércsíkot. A sérülés helye a szemöldöke fölött volt, vagyis ehhez mérten ömlött a vér, a gyermek pedig üvöltött, ahogy a torkán kifért. És nagyon kifért. De az üveghangú élmény után úgy tűnt, hogy van esély a kórházlátogatás megúszására. Mindez kora este történt, így a kitisztított, leragasztott sebbel békésen megvacsoráztunk, és vártuk, hogy összezáródjon, majd megszűnjön a vérszivárgás.

Nem ez történt. Így végül este kilenckor vettünk egy nagy levegőt, és a két gyerekkel megindultunk a Bethesda felé.

Amikor odaértünk, kedvesen útbaigazítottak bennünket, a betegfelvételen értelmes, felnőtt emberként bántak velünk, és őszintén elmondták, hogy az alig vérző, nem agyrázkódás-gyanús, egyértelmű sérüléssel rendelkező gyermekkel nem sok esélyünk van hamar sorra kerülni. Bár nem voltak nagyon sokan, a legtöbb gyereknek láthatóan súlyosabb és/vagy kérdésesebb problémája volt. Mivel a két ügyeletes orvos épp műtött, amikor megérkeztünk, egy asszisztensnő járt körbe az aggódó szülők között, nyugtatta a kétségbeesetten síró kicsik még kétségbeesettebb szüleit.

A kórház

Az egyik orvos valószínűleg végzett a műtéttel, mert szépen lassan elkezdték behívni az embereket. Akiknek speciális vizsgálatra volt szüksége, azokat már a betegfelvételnél tájékoztatták, és elég gyorsan elküldték ultrahangra vagy röntgenre.

Szóval az egész jól működő gépezetnek tűnt, ahol a kedvesség és a normális tájékoztatás volt a jellemző.

Megmondom őszintén, nem erre számítottam. Egy idő után úgy sejtettük, hogy ez éjfélig is eltarthat akár. Ami kicsit horrorisztikusan hangzik, de ha hozzátesszük azt, hogy a négy és fél éves, nyugodt, leragasztott sebű gyermekemet előbbre nyomnám-e egy pelenkázóról leesett csecsemővel szemben, akkor egyértelmű volt, hogy bármeddig várunk. Meséltünk, voltak gyerekeknek szóló reklámújságok, megnézegettük ezeket, beszélgettünk. Mindenki igyekezett a korának megfelelően szórakoztatni a gyerekét, senki nem hisztizett vagy hőbörgött, mindenki türelmesen várt.

És végül másfél óra után sorra kerültünk

A következő kellemes meglepetés itt ért.

Az orvos bemutatkozott, engem végig „hölgyem”-nek szólított, a lekezelően elnyújtott „anyukaaa” helyett.

És amikor éppen fogták le a lányomat a tisztításhoz (hát, igen, ez egy ilyen helyzet), és nem figyeltem rá (pedig beszélt), reális éleslátással rákérdezett: „Elnézést, hölgyem, hallotta, amit mondtam?” Miután bevallottam, hogy nem, szépen megismételte, és láthatóan még hülyének sem nézett. Hogy ezek mind természetes dolgok? Naná, de amiket mostanában hallottam meg olvastam a magyar sürgősségi ellátásról, a várakozási időkről, a páciensekkel való kommunikációról meg a bánásmódról, engem megdöbbentett. És tudom, hogy a kis sérülttel való kommunikáció a protokoll része, hiszen tapasztalatok alapján írják oda az alapvetően potenciálisan agyrázkódást szenvedett gyermekről, hogy „a tudata tiszta, és a történtekre pontosan emlékszik”, de ezt is figyelemmel és nagy gyakorlattal tették.

Aztán következett a tisztítás, az egész sztori leghorrorisztikusabb része, rengeteg vérrel, és a sírásból ítélve elég komoly fájdalommal. Amihez úgy készültünk elő, hogy elmondták, hogyan tudom közben ölelni a lányomat (még lefogni sem nekem kellett). Majd egyszerűen összeragasztották a sebet, és meg is voltunk.

Utána pedig nagyon részletesen elmondták az utógondozást, még azt is hozzátette az orvos, hogy

ha a háziorvosunk nem vállalja a seb ellenőrzését és átkötözését, akkor mikor találom bent, és pontosan melyik időpontban van esélyem a legkisebb várakozási idővel bekerülni hozzá.

Szóval köszönöm, dr. Kováts Dávidnak és a Bethesda-ügyelet szerda esti személyzetének, hogy az első ügyeletes élményünk ilyen lehetett. Annyira jó, hogy a kopott falak és a kicsit nyomasztó környezet mellett az emberi része ennyire rendben volt. Remélem, az összes gyermek, akit az ügyeletre visznek, hasonló tapasztalatokkal távozik. Hogy aztán azt mondhassák, amit az én lányom: „anya, a kórházban nem fájt annyira a tisztítás, mint az, ahogy te most leszedted a ragtapaszt.” És a sebet összefogó ragasztócsíkok eltávolítása még hátravan…

Tóth Flóra

ITT kiderül, hogy ha elkerülhetetlen, akkor mikorra célszerű „időzíteni” a baleseteket.

Kiemelt képünk a szerző tulajdona