–

Cserna Mónika még most is csak 29 éves, de már egy regényre való élettörténet áll mögötte. Egy posztomra reagált, és foglalta össze pár mondatban a saját tapasztalatait, amire én is felkaptam a fejem. De nem csak engem érintett meg, nagyon sokan lájkolták a kommentjét. Amikor megkerestem, sejtettem, hogy egy nem mindennapi emberrel fogok beszélgetni, és beigazolódott a várakozásom.

Móniban az erő, a hétköznapiság, a kedvesség és a nyakasság valami egészen furcsa arányban keveredik. „Huszonegy éves voltam, amikor teherbe estem, 2010-ben jártunk ekkor” – meséli Móni.

December 29-én megindult a szülés, mert súlyos tüdőgyulladással kezeltek, és a magas láz beindította a folyamatokat. A harminckettedik hetet tapostuk éppen, vagyis koraszülött lett a kisfiam. Már a terhesség idején is érezni lehetett, hogy valami nem stimmel, de mire egyéves lett Levente, tarthatatlanná vált az állapotom. Állandóan fájt a hátam, egymást követték a tüdőgyulladások, megállás nélkül köhögtem, gyakran vért köptem. Folyamatosan vizsgálgattak, CT, tükrözés, infúziós kezelések, állandó vendége voltam a kórháznak. Az első szövettani vizsgálat, amely a tüdőlebeny külső részére vonatkozott, negatív lett. A másodikért, amely a belső részből vett minta alapján készült, már személyesen kellett bemennem. Nem volt bátorságom hozzá, az akkori páromat küldtem el a szövettani eredményéért. Sírva jött haza… Egy világ omlott össze bennünk.”

2012 februárjában lett teljes a diagnózis: főhörgő daganat. A bal tüdő elhalt, ezért 2012 májusában Móni bal oldali tüdejét el kellett távolítani. 

„Érzelmileg nagyon nehéz volt megélni a betegséget, főleg úgy, hogy ott volt az egyéves kisfiam. Minden percemet vele akartam tölteni, és nem lehettem biztos abban, hogy láthatom felnőni. Persze miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben, erőt is adott. Őérte mindenre képes voltam, így a félelem érzését próbáltam az akarat erejévé formálni. Amikor elbúcsúztam tőle, mielőtt befeküdtem a műtétre, iszonyatosan megviselt, nem tudtam, hogy láthatom-e még.”

Móni a gyógyulás ideje alatt amúgy is otthon lett volna Leventével, de amint lehetett, elkezdett dolgozni, majd egy egészségügyi iskolába iratkozott be, mert eltökélt szándéka volt, hogy emberekkel foglalkozzon, rajtuk akar segíteni. Időközben a párkapcsolata megromlott, mindketten érezték, hogy nem érdemes húzni tovább azt, ami nem megy, így is évek mentek el arra, amíg mindketten ki merjék végre mondani: vége! A még mindig csak a húszas éveinek közepén járó Móni számára a gyógyulás folyamata jelentős személyiségfejlődéssel is járt. Miközben a testét megviselte a betegség – előbb 43 kilóra fogyott, folyton beteg volt, majd megműtötték, aztán 70 kilóra hízott –, a lelkét változásra ösztökélte. 

„Ugyan a tüdőm miatt évente kontrollra kell járnom, labor, CT, teljes kivizsgálás, még sincs bennem veszélyérzet. Inkább egyre többet akartam. Nemcsak egészségesnek lenni, de jól érezni magam a bőrömben. A cigit már évekkel ezelőtt letettem, a korábban meglévő pánikbetegségemet is tökéletesen kontrolláltam, de bántott, hogy elhíztam, hogy nem olyan testben élek, amelyik elfogadható a számomra, sőt, amelyik tetszik. Ezért – nem egészen öt évvel a műtét után – belevágtam az életmódváltásba" 

Először az étkezésre figyelt oda fokozottan, majd igyekezett olyan mozgásformát találni, amit fél tüdővel is lehet csinálni. A futás ezért kiesett, de az aercobic és az erősítő edzések – nyilván figyelembe véve, hogy egy tüdeje van – beváltak, és a diétával együtt meghozták az eredményt. „A motivációm sokrétű, hiszen az első az egészségem.”

„De ott van bennem az is, hogy meg akarom mutatni, igenis egy tüdővel is lehet kimagasló eredményeket elérni, nem kell feladni a mozgás örömét.”

„Aztán motivált az is, hogy sokan nem hittek bennem. A legtöbb embert lehangolja a többiek negatív véleménye, a lesajnálás. Engem éppen, hogy ösztönzött. Mert már nemcsak magamnak, hanem nekik is akartam bizonyítani. Azoknak, akik kinevettek, és azt hangoztatták, hogy »nekem úgysem fog sikerülni«. Aztán persze ott van a kisfiam. Mindig is vágytam arra, hogy büszke legyen rám, hogy olyan példát mutassak neki, amelyik őt is jó irányba tereli. Már másodikos, és le szokott velem jönni a terembe, gyakran közös programként mozgunk együtt valamit. Vagyis bejött a számításom, Levente partner a jó dolgokban. És persze motivált az is, hogy visszanyerjem a régi formámat. Amikor mélyponthoz érkeztem, ezekre gondoltam. Amikor már közel voltam ahhoz, hogy feladjam, az előbb felsorolt valamelyik motiváló erőre gondoltam, így képes voltam továbbmenni. Aztán persze ahogy jöttek a sikerek, egyre ritkábban torpantam meg.”

Mert a látható eredmények erőt adnak, továbblendítik az embert. Móni személyi edző segítéségét kérte az edzések kialakításánál. Mivel egyre többet fordult meg az edzőteremben, az életének egyre fontosabb része lett ez a közeg. Most már nem csak, hogy versenyre készül – október 20-án a budapesti Bodysport-kupán indul a FitMom kategóriában –, de a vőlegényét is itt ismerte meg, az esküvőt szervezik. Robi személyi edző, immár 16 éve, sokat segít Móninak, aki jelenleg újra tanul: a személyi edzői iskolát végzi, közben már vannak olyanok, akiknek ő segít.

„Minden vágyam, hogy egyszer versenyen színpadra állhassak, izgat, hogy az én hátteremmel, némi hátránnyal a többiekkel szemben, mire vagyok képes. Majd később is szeretnék versenyeken indulni, de legalább ennyire érdekel az is, hogy miként tudnék segíteni azoknak, akik változtatni szeretnének az életükön. Azoknak, akik hozzám fordulnak, akár betegek, akár nem, mindig azt mondom, hogy csak elkezdeni nehéz. Az ember, ahogy megszabadul a kifogásaitól, és a megoldásait keresi, nyerésre áll. Az önsajnálat sehova sem vezet. Elég egyszer hozni egy hatalmas, amolyan igazi elhatározást és onnantól kezdve nincs megállás. Én legalábbis így hiszem.”

Tamás Rita

Képek forrása: Cserna Mónika