Dr. Forgács Attila, gasztropszichológus „Az evés lélektana” című könyv szerzője a minap a magánoldalán egy nagyon frappáns gondolatot posztolt ki, aminél egyből csettintettem is egyet a levegőbe, annyira igaznak éreztem minden egyes szavát. A Facebook-poszt a következő volt:   

„Az elhízás története röviden: „Azt mondta az anyukám, akkor kapok édességet, ha mindent megeszek”.

Érkezett is rá egyből válasz egy kommentelőtől: „Így válik a gyermek a szülő tünetévé”.

Nekünk sem kellett több, amint feldobtam a témát a kollégáknak, kapásból mindenkire jutott fejenként legalább három-négy idézet az ebédlőasztal mellől. Népdalok, mondókák őrzik az elhízás mantráit, amik szépen az évtizedek alatt belénk ivódtak. Az evés, ha úgy tetszik, fegyver is lehet az ember kezében, amivel jutalmazhatja és büntetheti az asztalnál ülőket.

„Hát, nem ízlik?” – kérdezi párás tekintettel, feszülő orrcimpával az anyuka, amikor kapargatja a gyerek a tányért, mintha egyenesen az ő személyét utasítaná el az étel megtagadásával.

Ezt a fajta érzelmi zsarolást – amikor egyenlőségjelet tesznek az üres tányér és a szeretet közé – talán mindenki megtapasztalta már legalább egyszer életében. De az az etetőterrorista is ismerős lehet, aki ötpercenként feláll az asztaltól, és elrappeli, hogy „Egyetek-egyetek! Van még, van még!” És ott van az a szintén közkedvelt módszer, amikor csokival hallgattatja el az anyuka kínjában a síró, toporzékoló gyereket. Az óvodában pedig szó szerint beéneklik a mondókákkal a gyerekek szájába az ételt: 

„Csukd be szemed, nyisd ki szád, adok bele cukorkát!

Az evéshez való viszonyunk nemcsak a passzív-agresszív etetésben, a kedves, játékos mondókákban rejlik, hanem abban is, ahogyan a jól táplált ember a  jólét szimbólumaként is megjelenik. 

Nemcsak a te vagy az én rokonaim gondolták azt, hogy akkor vagy egészséges, ha szépen elfogy minden a tányérról, hanem még Móricz Zsigmond is megírta, hogy mi egy amolyan „tápos” nép vagyunk:

„Volt ott két pesti úr, sovány, mint az agár, a többi mind terebélyes úriember, hogy örvend a szív, ha látja, hogy fognak ezek enni...”

Mindezek mellett nem csoda, hogy nem esik jól sem az életmódváltás, sem a diéta. Az elhízás megelőzésében lehet, hogy először a magyar nyelvemlékekből kellene a következő húsz idézetet kitörölni? 

1. „Egyet anya kedvéért, egyet apa kedvéért”… a végtelenségig.

2.  „Nekem nősz nagyra, kincsem!”

3.

„Ez elment vadászni,
ez meglőtte,
ez hazavitte,
ez megsütötte,
ez az icike-picike mind megette.”

4. „Egyetek, mert jön a pulyka!” (Vidéken szokás, hogy a pulykának adják a maradékot asztalbontás után.)

5. „Addig innen fel nem állsz, amíg mindent meg nem eszel!”

6. „Hát, nem szereted nagyanyádat, hogy nem eszed meg ezt az isteni palacsintát/csokit/almáspitét?”

7. „Hogy nősz így nekem nagyra, szentem?”

8. „Ha répát eszel, megtanulsz fütyülni.”

9. A „hogy vagy?” és a „Szeretlek”… helyett: „Ettél? Nem vagy éhes?” (Avagy az orális fixáció eredete.)

10. „Afrikában bezzeg éheznek a gyerekek.”

11. „Anyád/apád/nagyanyád x órát töltött a konyhában, hogy elkészítse ezt az ételt, te meg itt turkálod!”

12. „Ételt nem dobunk ki!”

13.  „Csukd be szemed, nyisd ki szád, adok bele cukorkát!

14. „Ha ennyit eszel, lányom, még a végén elfogysz.”

15. „Fogyjon már el az a kicsi, minek ennyit eltenni.”

16. „Egyetek-egyetek, hadd nőjön a begyetek!”

17. 

„Szita-szita,
sűrű szita,
ma szitálok,
holnap sütök.
neked egy kis
cipót sütök.
Megzsírozom,
megvajazom,
mégis-mégis
neked adom.”

18.

„Kerekecske-gombocska,
volt egy kicsi dombocska.
Dombon állt egy házikó,
házikóban ládikó,
ládikón egy kerek tálca,
a tálcán meg öt pogácsa.
Arra járt az egérke,
mind megette ebédre!”

19. 

„Egyedem-begyedem, tengertánc
Hajdú sógor, mit kívánsz?
Nem kívánok egyebet, csak egy falat kenyeret.”

20. 

„Kis kanál, nagy kanál,
erdő szélén kismadár,
minden gyermek így csinál,
hámmm.

Cicuska-micuska,
mit főztél, Katuska?
Kevertem babocskát,
sütöttem pampuskát.
Ide raktam-oda raktam,
utoljára jól bekaptam.
Hammmm!”

A magyar nyelvemlékek nem pusztán arról szólnak, hogy milyen közvetlen a kapcsolatunk az evéssel. Egy kor lenyomata is, amiben az ínséges időkben azt a keveset, ami az asztalra került, mindenkinek meg kellett ennie. A háború utáni években a jóllakott, jót evő, jót ivó ember a jólét szimbóluma volt, hiszen nem mindenkinek jutott az asztalára étel. Nem volt akkora kínálat, mint ma. 

Ma, a XXI. században, amikor a fogyasztói társadalom csúcsragadozóivá váltunk, family multipackban kínálják a csábosabbnál csábosabb árukat, és dúskálunk az ételekben, akkor ugyanezek a mondatok, mondókák már más olvasatot kapnak. Hiszen éppen önmérsékletet kellene tanúsítanunk a temérdek választék mellett. A mai – jólétben élő – embereszmény nem más, mint a fitt és egészségtudatos személy, aki képes nemet mondani, nem elcsábulni és nem megjutalmazni magát még egy bravúros árengedménynél sem…

Szőcs Lilla