Lili tudta, hogy a tanári szakma sem anyagilag, sem társadalmilag nem a legmegbecsültebb, mégis pozitív hozzáállással vágott bele. Arra viszont nem számított, hogy ilyen hamar és ennyire keményen arcul csapja a valóság.

Az óvodában nincs kapacitás egyéni bánásmódra. Ezért az egyébként gond nélkül integrálható gyerekeket is igyekeznek szegregált ellátásba irányítani. A tudatos szülők ez ellen természetesen kézzel-lábbal tiltakoznak. Miközben emberileg megértik az óvónők aggályait, félelmeit és túlterheltségét is.

A környezet reakciói nélkül, önmagában is óriási teher, ha az ember nem tudja kimondani: édesanyám. Hát még amit az ember ezért a külvilágból kap… Pedig ideje lenne lebontani a „minden anya mindenképpen szent” mítoszt – vallja olvasónk, Anna. Az ő novellája következik.

Kéne valami közös program, amivel visszacsempészhető a romantika a kapcsolatba. (Olvasói történet)

„Ez az őrjítő az egészben, hogy nem emlékszem. Nem tudom, hova tettem a ruháimat, hogy vettem-e kenyeret, nem jut eszembe az ablak előtt lógó fehér műanyag sötétítő neve, amit el lehet tekerni.”

„Emlékszem, hogy tanácstalanul egymásra néztünk a férjemmel, és megállapítottuk, hogy eddig volt egy boldog babánk, de ez minden jel szerint elmúlt.” Áron szülei csak azt nem tudták, mi okozhatta a változást, miután minden orvos megnyugtatta őket: minden a legnagyobb rendben.

A gyerekek nem értették, miért nem nyúlhatnak a réges-régi kerekesszékhez. A fájdalmas titkot sokáig őrizte a nagymama. Mígnem egyszer napvilágra derült:

A szeretett szülő hirtelen halála után hagyott űrre egyszerűen nem lehet felkészülni.