A szülés utáni inkontinenciáról még ma is kevesen mernek beszélni. Szégyellik a kellemetlen tüneteket, pedig a rendszer szégyene, nem az övék, hogy nemigen kapnak hatékony segítséget a nők ebben a helyzetben, és sok kellemetlen, megalázó szituációba keverednek miatta. Olvasónk megrendítő története:

Meghatóan szép jelenet egy anya és a lánya között, amiben messze több van, mint ami a felszínen látszik.

„Most 37 éves vagyok, és pár hónappal ezelőttig, az apám haláláig nem tudtam kimondani ezeket a szavakat. Testileg és lelkileg is bántalmaztak és megaláztak.” A cikket csak erős idegzetű olvasóinknak ajánljuk.

Krétaevés, jégcsapnyalogatás, egymás bokájának összezúzása: mindent elkövettek a gyerekek, hogy ne kelljen edzésre menniük. Rettegtek ugyanis az edzőktől. Olvasónk visszaemlékezései a nem is olyan régmúltra.

„Éreztem, hogy nem jó, veszélyes, de nem mertem kiszállni, mert féltem tőle” – emlékszik vissza egy viszonyra fiatal olvasónk, akit jó darabig éjszakai pánikrohamok és heves lelkiismeret-furdalás gyötört, amíg rá nem jött, nem ő a hibás a vele történt erőszakért.

Vajon hány (egykori) gyereknek ismerősek ezek a motívumok, ezek a karakterek, ez a tengermély fájdalom, amit a nagyszüleik szemében meglát?

„Én hiszek a lányomban, tudom, hogy mindent el fogunk érni együtt, mert ő egy csoda, egy hős, aki máris megmutatta a világnak, hogy hogyan kell küzdeni!” – Olvassátok el egy édesanya megkapó vallomását, aki egyetlen pillanatra sem mondott le a gyermekéről, és még a legsötétebb helyzetben is hitt benne.

Te is kerültél már hasonló helyzetbe, az asztal bármelyik végén állva? Szerinted hogy lehet ezt okosan kezelni?