„Túl jó voltál mindenkihez, éppen csak magadhoz nem”
Meghatóan szép jelenet egy anya és a lánya között, amiben messze több van, mint ami a felszínen látszik.
Mindenkinek van egy története. Legalább egy, ami van annyira érdekes, hogy mások is szívesen meghallgatják. Vagy azért, mert van benne valami különleges, vagy épp ellenkezőleg, azért, mert olyan átkozottul jellemző sokunkra. Lehet, hogy tanulságos, lehet, hogy inspiráló, felháborító, izgalmas, vagy egyszerűen csak vicces. Ez itt a te oldalad, oszd meg velünk és a világgal a te történetedet!
Ha az alábbi gombra kattintasz, egy űrlapot találsz, ahol a neved és email címed megadása után rögtön be is írhatod a sztorit, ami velünk is megtörténhet.
Ui. Noha nagyon igyekszünk, de sajnos nem tudjuk megígérni, hogy mindent és azonnal közlünk. Az olvasószerkesztés jogát pedig fenntartjuk. Köszönjük a megértéseteket.
Meghatóan szép jelenet egy anya és a lánya között, amiben messze több van, mint ami a felszínen látszik.
„Most 37 éves vagyok, és pár hónappal ezelőttig, az apám haláláig nem tudtam kimondani ezeket a szavakat. Testileg és lelkileg is bántalmaztak és megaláztak.” A cikket csak erős idegzetű olvasóinknak ajánljuk.
Krétaevés, jégcsapnyalogatás, egymás bokájának összezúzása: mindent elkövettek a gyerekek, hogy ne kelljen edzésre menniük. Rettegtek ugyanis az edzőktől. Olvasónk visszaemlékezései a nem is olyan régmúltra.
„Éreztem, hogy nem jó, veszélyes, de nem mertem kiszállni, mert féltem tőle” – emlékszik vissza egy viszonyra fiatal olvasónk, akit jó darabig éjszakai pánikrohamok és heves lelkiismeret-furdalás gyötört, amíg rá nem jött, nem ő a hibás a vele történt erőszakért.
Vajon hány (egykori) gyereknek ismerősek ezek a motívumok, ezek a karakterek, ez a tengermély fájdalom, amit a nagyszüleik szemében meglát?
„Én hiszek a lányomban, tudom, hogy mindent el fogunk érni együtt, mert ő egy csoda, egy hős, aki máris megmutatta a világnak, hogy hogyan kell küzdeni!” – Olvassátok el egy édesanya megkapó vallomását, aki egyetlen pillanatra sem mondott le a gyermekéről, és még a legsötétebb helyzetben is hitt benne.
Te is kerültél már hasonló helyzetbe, az asztal bármelyik végén állva? Szerinted hogy lehet ezt okosan kezelni?
„Hang nélkül meredünk a semmibe, bámuljuk a plafont, keressük a válaszokat: mit rontottunk el?” Lehet azzal ártani, ha az ember túlságosan félti, óvja a gyerekét?